A méhészet művészete II.
Ahhoz, hogy az apiterápiára, a méhekkel és a méhészeti termékekkel való gyógyításra jobban rálássunk, szükségünk van egy kimondottan erre szánt helyre – ha úgy tetszik, akkor egy sajátos laboratóriumra, ahol az elmélet és a gyakorlat találkozhat, ahol az elképzelés tapasztalássá válik, azaz konkrétan egy méhesházra.
A méhesház azonban nem egyszerűen csak egy praktikus hely, nem csupán „kaptárlevegős ház”, és nem is „apiterápiás ház”, hanem annál sokkal több. Egy olyan hely, ahonnan mindent látunk, mágikus szem, egyszerre mikroszkóp, távcső és kaleidoszkóp, ahonnan látjuk a méhek célját, értelmét, ahonnan látjuk, hogyan teremtenek életet, hogyan érthetjük meg általuk a természetet és a természetben önmagunk helyét. Olyan nem csekély tehetségű költők és írók szerint, mint például VERGILIUS és TOLSZTOJ: a méhek vezethetnek el minket a remélt aranykorba. De az ehhez szükséges méhesházat nem elég felépítenünk – legalább nagyjából tisztába kell kerülnünk hagyományával, mielőtt alkalmazni kezdjük, elsősorban saját magunkon, és látni kezdünk általa.

Fotó: David Hablützel, Pixabay
Az előző esszémben beszéltem arról, hogy az őskorban és az ókorban még tudták, hogy a mézes italoknak, a nektárnak és az ambróziának, milyen fontos szerepük lehet a beavatásban, hogy a méhek és a méz gyógyíthatnak, sőt az isteneknek örök életet adhatnak. Minderről főleg mítoszok és rítusok töredékeiből tudunk, de azt is láthatjuk belőlük, hogy
Ez a változás nem egyik pillanatról a másikra történt, hanem egy folyamat volt, amelyben a tudás, a hagyomány elveszett. HAMVAS BÉLA felejthetetlen soraival úgy írja le ezt az időszakot, hogy „időszámításunk előtt körülbelül hatszáz évvel élt Kínában Lao-ce és Konfu-ce, Indiában Buddha, Iránban az utolsó Zarathusztra, Kis-Ázsiában Hérakleitosz, Egyiptomban az utolsó Toth, Itáliában Püthagorasz. A változást ma mint egy függöny leeresztését látni”. Hamvas arról beszél, hogy az emberiség egyszer csak elkezdett felejteni, kilépni, elidegenedni egymástól és a természettől, különösképpen a metafizikai valóságtól, de ekkor még megjelentek a nagy tanítók, mint a felsoroltak, hogy segítsenek tudásukkal az elkövetkező nehéz évezredekben az emberiségnek. Ilyen törvényhozó volt SZOLÓN is, a hét görög bölcs egyike, akinek törvényei között találunk egy méhészeti vonatkozásút is. Szolón Kr. e. 594-ben Athénben azt írja, hogy „aki méhkasokat állít fel méhesekben, azokat száz méterre kell helyeznie azoktól, amelyek már meglévők”.

Ez a nyom már bőven azt mutatja, hogy e korban kifinomult méhészetek voltak, amelyeket – ahogy napjainkban is illene – méhegészségügyi és méhészeti okokból is megfelelő távolságba lehetett csak telepíteni. Megjegyzem, száz méter igazán kevésnek bizonyul, de talán arra elegendő, hogy ne tájoljanak át a méhek egyik kasból a másikba. Ami azonban igazán lényeges: itt már megjelenik konkrétan a méhes fogalma.
EVA CRANE általam sokat idézett könyvében külön fejezetet szentel a méheseknek (The World History of Beekeeping and Honeyhunting, 1999. 39 fejezet. 312–359. o.).
Az egyébként igen kiváló szerző, az I. századi COLUMELLA például a méhek tartásának helyéről szólván ezt írja:
„A méhek szálláshelyét télen a nappal szemben kell kiválasztani, távol a zajtól, emberek és állatok tömegétől, sem nem meleg, sem nem hideg helyen, ugyanis mindkettő árt nekik. Ez a hely a völgy alján legyen, hogy amikor a méhek üresen kirepülnek a mezőre, könnyebben repülhessenek a magasabb helyre, és miután begyűjtötték, amit akartak, könnyen szállhassanak teherrel a lejtőn lefelé. Ha a villa fekvése olyan, ne habozzunk a méhest közvetlenül az épület fala mellé tenni, és kerítéssel körülvenni, de azon a részen helyezzük el, amelyik mentes az árnyékszék, a trágyadomb és a fürdő kellemetlen szagától 2. Ha nem ilyen az elhelyezkedése, de mégis nem a legkedvezőtlenebb körülmények találkoznak, akkor is ajánlatos úgy elhelyezni, hogy a méhes a gazda szeme előtt legyen. Ha pedig minden kedvezőtlen, akkor a közeli völgyet kell igénybe venni, ahová nem terhes a gazdának gyakran lemenni. A méhek tartása ugyanis igen nagy megbízhatóságot kíván, s mivel ez igen ritka, biztosabb, ha maga a gazda végzi. Nemcsak a meghízhatatlan gondozó káros, hanem a piszkos, ápolatlan is gyűlöletes nekik. Egyformán ellenükre van, ha nem tisztán bánnak velük, és az is, ha megbízhatatlanul.” (Lucius Iunius Moderatus Columella: A mezőgazdaságról. Fordította: Hoffmann Zsuzsanna. Szeged, Lectum, 2005. V. 1., 293. o.)
