Ha a saját asztalunkra termelünk és saját, főállásban nehezen megkeresett forintjainkat fordítjuk állatainkra, a gazdaságosság elemi kérdés. Az érzelmek viszont gyakran közbeszólnak. Feloldható-e ez az ellentét? Saját példám alapján járom körbe a kérdést. matildát

Nálunk, a mi szűkös hatszáz négyzetméterünkön minden talpalatnyi helyen nő, mekeg, kapirgál, burukkol, ugrál valami.

Mikor április elején leültem megírni ezt a cikket, a következő állatseregletről gondoskodom: három kecske – köztük két anya, amik idén valószínűleg üresen maradtak, és egy kis holland törpe. Egy kakas és tizenöt tojótyúk – amik ontják a tojást. Harminchárom darab kéthetes csibe – részben saját keltetés, részben a Csillagvárból vásárolva. Egy némakacsagácsér öt tojóval – az egyik már két hete elült, a többiek is tojogatnak. Kilenc postagalambpár, három galambfióka és tojások tömkelege. Három anyanyúl – frissen fedeztetve, két bak, hat növendéknyúl. A gyerekek négy törpetyúkja két kis szép, hathetes csibével. Egy egerésző és egy öreg, szénában heverésző macska. És az állomány őre, Zala, a temperamentumos eb.

A „telephely”

És ha ez nem lenne elég, bizony alaposan meg kell válogatni, kit kivel rakhatok össze. A kacsaudvarból épp tegnap kellett kivennem a gácsért és a többi tojót, mert nem hagyták enni a kotló társukat a fészekről leszállva. Most a kacsák a tyúkokat zaklatják, ahelyett, hogy megülnének az itt-ott széthagyott tojásaikon. Tovább rontja a helyzetet, hogy a tyúkok bemehetnek kapirgálni a kecskeudvarba, és ha a kacsák is bemennek, telefürdik és összemocskolják a kecskék ivóvizét.

A csibéket nem rakhatom ki a tyúkudvarba 8-10 hetes korukig, mert korábban előfordult az állományban a Marek-betegség, és nem akarok kockáztatni.

Zala nem mehet hátra, a macskák birodalmába, mert sajnos, ha nem vagyok ott, kergeti őket. Pedig jó lenne, ha éjjel körbe tudná járni a baromfiudvart, és riogatni a ragadozókat. Igen ám, de akkor Csiki, az egerek réme nem tudná elvégezni éjjeli őrjáratát a tyúk- és kacsaudvarban, és nem tudná szállítani a rendszeres rágcsálózsákmányt. Zala arra az udvarrészre se jöhet be, ahol a gyerekek homokozója és az én magaságyásom van. A homokba nem kell kutyakaka, és a legkisebb csak biztos távolságból, kerítés mögül szereti szemlélni a számára még nagy, ijesztő állatokat.

Őszintén szólva, már abba is elfáradtam, hogy összeírtam ezt a listát. Töredelmesen bevallom – csak a férjem meg ne tudja –, túl sok állatom van. No, nem a vágyaimnak túl sok, nem a hosszú távú céljaimnak túl sok! – a jelen lehetőségeimhez képest viszont igen. Kényelmetlenül férünk csak el, és az, hogy mindenkinek az igényei kielégüljenek, aránytalanul sok munkát kíván tőlem.

Matildát ne!

De Levest se, és Gyulát meg aztán végképp nem! Szép lenne, ha annyi hektár földem lenne, ahányszor eldöntöttem, hogy felszámolom a kacsákat, galambokat vagy épp a nyulakat. De hát hogyan is vághatnám le a kacsákat, mikor azok mindig olyan jól sikerülnek!? Ezek a némakacsák gyönyörűen megülnek a tojásaikon, szépen kiköltik, vezetik a kicsiket. Különösen Matilda, aki harmadik éve van nálunk, és a gyerekeim egybehangzó véleménye szerint őt aztán semmiképp nem vághatom le. A lányom szerint esetleg eladhatjuk, a nagyfiam ez ellen is élénken tiltakozik.