0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2025. augusztus 28.

Patanyomon VII.rész: Hucul

Meglehetősen rövid azon fajták listája hazánkban, amik nem küzdenek napjainkban keresleti gondokkal. A magyar lovak értékesítési volumenben, illetve árban hátrányban vannak a piacot jelenleg uraló nyugat-európaiakkal szemben. De vannak kivételek!

Sorozatunk hetedik részének főszereplőjével kapcsolatban egyáltalán nem merülnek fel eladási nehézségek, sőt, az egyes tenyésztőknél komplett várólisták vannak, holott koránt nincs kevés egyed az országban: 2025-ben a törzskönyvi ellenőrzésben tartott kancák száma meghaladta a háromszázat. Sikere részint az univerzális használhatóságban rejlik. Igaz, hogy a FEI (Nemzetközi Lovas Szövetség) hivatalos szakágai közül egyikben sem számít kiemelkedőnek, de ha a lovasa úgy kívánja, zokszó nélkül teljesít huszad magával karusszel programot, húz kocsit vagy ugrik át egy farönköt.

Ahhoz, hogy mélyebben megismerjem a hucult, Zala vármegyébe, a Gyűrűsi Méneshez utazom, Vörös József alapító-tulajdonoshoz és lányához, Varga-Kovács Emeséhez, a Póni és Kislótenyésztők Országos Egyesületének elnökségi tagjához.

Fotó: Pietrosu XII-29 és csikója, Hroby Gyűrűsön

A ’Kárpátok pónija”

A jelző onnan ered, hogy szinte a hegységrendszerrel határos összes országban tenyésztik. Egyes kutatások szerint, az 1900-as évek elejére teljesen kihalt eurázsiai vadló, a tarpán közeli leszármazottja, ám megingathatatlan tudományos álláspont még nem született erről. Nevét a Tisza, a Prut, a Cseremosz, a Putila, és a Brodina forrásvidéken (Huzulei) letelepedett hucul népi-kulturális csoportról kapta, akik málhahordásra és a mezőgazdasági munkákra fogták be. Egészen a XIX. századig nem önálló fajtaként, hanem típusként tartották számon, melybe beletartozott az összes olyan, az Észak – Keleti erdős Kárpátokban előforduló, kistermetű ló, amit a zord helyi körülmények formáltak.

Lévén állandó szabad tartásban voltak, alkalmazkodniuk kellett a szélsőséges időjáráshoz, a kétezer méteres tengerszint feletti magasságban uralkodó terepviszonyokhoz, a mindennapi kemény fizikai igénybevételhez, valamint a gyér vegetációjú legelőkhöz.

A mindezek nyomán kialakult szívós, zömök, kiegyensúlyozott idegrendszerű, jó kondíciójú állatokra az Osztrák-Magyar Monarchia katonai vezetése is felfigyelt. 1774-ben a Birodalom keleti tartományában, Bukovinában, a mai ukrán- román határvidéken fekvő Radócon (Radautz) alapítottak katonai méntelepet Joseph Cavallar főhadnagy parancsnoksága alatt, aztán 1856-ban Lucsinán létesítettek ménest Martin Ritter von Hermann vezetésével. A történelem viharai viszont gyors változásokat hoztak.

Fotó: Léhárt Vanda és Goral XXII-5 Liliom Gyűrűsön | Rofrits József

Dr. Mihók Sándor így írt erről az időszakról – a Magyar Lótenyésztők Országos Szövetsége és a Mezőgazda Kiadó közös kiadásában 2014-ben megjelent – ’A hucul’ című publikációjában:  „A történelmi helyzet változása miatt 1870. január 1-től a radautzi ménes polgári irányítás alá került és gazdasági okokra hivatkozva a ménest feloszlatták (Lucsina ekkor Radautz fiókménesének számított). A lucsinai állományt kiosztották a parasztok között, és 1872-ben a ménesnek már nyomaira sem lehetett bukkanni. Hirtelen olyan nagy kereslet támadt, (…) hogy a mezőgazdasági minisztérium szükségesnek látta az állami ménes újbóli felállítását. Ekkor viszont

a vásárláshoz megnyertek két, a fajtát kiválóan ismerő embert, a hucul Ravencsukot és a Lucsináról ismert Malinowskyt, akik, mint ‘hucul királyok’ voltak ismertek.

A hucul föld szívében kialakult lóanyagból vásároltak tíz vemhes, tipikus hucul kancát és egy hároméves mént. Több sikertelen próbálkozás után, 1877-ben az 1642 méter tengerszint feletti magasságon fekvő, 3500 hektár legelővel rendelkező és erdővel határolt „Lucsina-platón” ismét ménes alakult.”

Forrás: Kistermelők Lapja

Szaklap, amelyben a cikk megjelent: