A mezőhegyesi fajták, vagyis az arab eredetű gidrán, az angol félvér Furioso-North Star és a normandiai vérből kiinduló nóniusz kialakítása során a használati jelleg és a szín szerinti szelekció kerültek előtérbe a tenyésztörzsek szerinti csoportosítással szemben, melynek oka a birtok összetett célrendszerében, igénykörében keresendő.

Egyidejűleg kellett megfelelő mennyiségű és minőségű hátas – úgynevezett remonda – lóval ellátni a birodalom hadseregét, valamint kiváló ménekkel kiszolgálni a köztenyésztést a népies állomány javítása érdekében. Sorozatunk 10. részében a nóniusz fajta történetét követjük nyomon, bemutatva, miként alakult át a tüzérségi szolgálatban használt katonalóból ígéretes, modern sportlóvá.

Egy sárga, egy pej, egy fekete. Az 1784-ben, II. József rendelete nyomán alapított mezőhegyesi Császári és Királyi Ménesintézet (napjainkban Nemzeti Ménesbirtok és Tangazdaság Zrt.) mesterhármasa a három lófajta, melyeket a magyar országgyűlés nemzeti kinccsé nyilvánított. Évtizedek teltek el, mire a különböző használati típusok hellyel-közzel biztonságosan örökítették jellegüket, kellő küllemi, valamint funkcionalitásbéli egyöntetűséget mutattak. Habár a ménesbeosztásokban a fajta és a származás az 1820-as évek közepe után már egyre jobban közrejátszott, keletkezéstörténetük véglegesen csak 1855-től vált szét.

Érdekesség, hogy megjelenése egyáltalán nem hasonlított a róla elnevezett fajtáéhoz, de mint később kiderült, ez a kevésbé tetszetős ló a ménesben ekkoriban gyakori – arabbal is átitatott – spanyol-nápolyi kancákból olyan remek használati értékű ivadékot adott, melyek megalapozták a fajta kitenyésztését.

A későbbiekben a küllemi hibák korrigálására és a teljesítőképesség javítására többször alkalmaztak sikeresen cseppvérkeresztezés szintjén angol telivéreket. Az így kialakult ló jellegzetes ismertetőjegyei közé tartozik a test nagyságával arányos, kissé durva, félkos, esetenként kosfej, a magasan illesztett nyak, a hosszú, széles, jól izmolt hát, a nagy terjedelmű far, a dongás mellkas, a széles szügy, a terjedelmes ízületek és a kifejezetten száraz ínak.

Bottal mért standard magassága 155-165 centiméter. A fajta alapító ménjére visszatérve elmondható, hogy tizenhét év alatt összesen 79 mén és 122 kancacsikója született. Utódai közül 15 fia törzsménként egy évszázadon keresztül fedezett Mezőhegyesen.

Mezőgazdasági célokra szintén bevethető volt, ami elősegítette a fajta szélesebb körű elterjedését, tájkörzeteinek kialakulását, továbbá nagybirtokokon történő használatát – egyebek mellett Makón, a Hajdúságban, a palánkai és a gödöllői koronauradalmakban. A XIX. században a nóniusz jelentős rangot és megbecsülést vívott ki magának. A párizsi világkiállításon és a bécsi lókiállításon a szakma nemzetközi szinten is elismerte a fajta kiválóságát. 1925–1960 között távhajtóversenyeken ért el kimagasló eredményeket.