Nincs ez másként Európa számos más országában sem, például Németország házisertés-állományában is megjelent már korábban a fertőzés, a vaddisznóállomány drasztikus pusztulása mellett.
Az ASP napjainkban továbbra sem tűnt el az öreg kontinensről, annak ellenére, hogy több országban a vaddisznóállomány intenzív apasztását tűzték ki célul a vírus terjedésének visszaszorítása érdekében.
Új megvilágításba helyezi a dögevők szerepét
A vírus könnyen terjed, ugyanis a beteg sertések váladékukkal (bélsárral, vizelettel, nyállal, orrváladékkal, ondóval, hüvely- és méhváladékkal) ürítik a vírust, ezáltal közvetlenül megfertőzik a velük érintkező társaikat. A sertéstartók, az állatgondozók, az állatfelvásárlók és a fertőzött állatok tartási helyén megforduló más személyek az említett váladékokkal szennyeződött lábbelivel, ruházattal, használati eszközökkel (villa, lapát, vödör, takarmányos kocsi stb.) szintén elhurcolhatják a betegség kórokozóját.
Mindeddig azonban arról nem készültek vizsgálatok, hogy a természetben elhullott vaddisznótetemekből a ragadozók mekkora távolságban terjeszthetik tovább a vírust. A Journal of Environmental Management korábban kiadott számában megjelent tanulmány új megvilágításba helyezi a róka, aranysakál, holló mint dögevők szerepét a betegség terjesztésében.
Az összes maradványon megjelentek
A vizsgált területen 20 darab teljes vaddisznótetemet és 21 darab testrészmaradványt helyeztek el a kutatók, melyeket jeladókkal láttak el. Egy kivételével az összes maradványon megjelentek a dögevők.
A területen kihelyezett kamerák felvételeiből megállapították, hogy a dögevők 80 százaléka róka volt. Megfigyelték továbbá, hogy a rókák átlagosan körülbelül 250 méterre szórták szét a tetemeket, esetükben a maximumtávolság 1,2 kilométer volt. A távolságok 90 százaléka 618 méterig terjedt, 75 százaléka 368 méteren belül volt.
Ezek a nagy távolságok meglepőek, mivel a közép-európai dögevőkről, különösen a vörös rókákról szóló korábbi tanulmányok nem számoltak be tetemek és testrészek több száz méteres szétszórásáról.
A kameracsapdákon alkalmanként több rókát is megfigyeltek, amelyek a tetemekért harcoltak. De más emlős- és madárfajok is táplálkoztak a tetemekből, mint például a nyest, kóbor kutyák, borz, héja, szarka, varjúfélék, holló, valamint összesen hét esetben vaddisznók is megjelent a tetemeknél, ám a felvételek alapján nem érintkeztek a tetemekkel, legfeljebb csak orrukkal megérintették.
Betekintést nyújtott a dögevők viselkedésébe
A tanulmány a vaddisznótetemek ragadozók általi területen való szétszórása mellett betekintést nyújtott a dögevők viselkedésébe is.
A szórási távolságot a tetemek mérete befolyásolta, ami nagyobb távolságot eredményezett a könnyebb tetemek (végtagok) esetében. Azonban a nehezebb tetemek gyakrabban lettek szétszórva. A szórási távolságok tovább növekedtek azáltal, hogy az elhurcolt tetemet idővel egy másik dögevő tovább hurcolta újabb távolságra.
