Szerző: Réder Ferenc
Sokáig úgy gondolták, hogy az eső csak a szerencsén vagy a távoli óceáni szeleken múlik. A tudomány és az európai Kopernikusz program viszont igazolja: a felettünk lévő levegő víztartalmának – azaz a TCWV-nek – jelentős része helyben, a mi földjeinkről párolog el, majd hullik vissza esőként. A csapadék-visszaforgatás előmozdításáért a mezőgazdaság is sokat tehet.
Ha közösen gondoskodunk a kistáj vízkészletéről, azaz a csapadékgyűjtő terület mozaikosságáról, akkor nemcsak az aszályt enyhíthetjük, hanem aktívan teszünk azért, hogy legyen minek leesnie a következő frontnál.
Azt, hogy a légáramlatok mennyi nedvességet hoznak a tengerek felől, nem tudjuk érdemben befolyásolni, a helyi párolgás mértékét viszont igen. Annak csökkenésével a csapadék mennyisége nem lineárisan változik: egyrészt kisebb lesz az atmoszférikus víz mennyisége, másrészt a párolgás híján hővé alakuló napenergia megnöveli a légtömegek vízpáratartó kapacitását. Hiába van tehát nedvesség a levegőben, nem lesz csapadék, ha az nem éri el az adott hőmérséklethez tartozó telítettségi szintet.
Kritikus fontosságú tehát a helyi párologtatás helyreállítása, ehhez azonban a „helyi” lépték pontos értelmezése szükséges. Logikus, hogy egyetlen telek méretében gondolkodva a növényzetem által elpárologtatott vízből nem a saját területemre hullik majd csapadék (bár a hűsítő hatás nálam jelentkezik). A „helyben” kifejezés sokkal inkább a kistájat vagy a régiót jelenti. Erre vezették be a vízgyűjtő terület mintájára a ‘precipitation shed’ (csapadékgyűjtő terület) fogalmát, amely azt a térséget jelöli, ahonnan az újrahasznosított csapadék az adott területre érkezik. Ezt a folyamatot alapvetően a széljárás és a domborzat határozza meg.
