Bár a trófea értéke és szimbolikája azóta merőben átalakult, a dám továbbra is nagyra becsült vadfaj Európában. Különösen igaz ez Magyarországra, ahol e nemes nagyvad kifejezetten jól érzi magát.
Országunk vadászterületeinek nagy része olyan élőhelyi feltételeket teremt a dám számára, mely messze meghaladja az igényeit. Ennek is tudható be, hogy a magyar területek dámszarvas-állománya kiváló, a vadásztrófeát adó jellegzetes alakú agancsa (dámlapát) pedig világhírű.
Tolnából országszerte
A dám kultikus és történelmi jelentőségét mi sem mutatja jobban, hogy a magyar történetírás első, dámvadról szóló emléke 1261-ből maradt ránk, amikor IV. Béla király megtiltotta a német hospesek számára e nagyvad elejtését. Egy 1504. évi királyi rendelet pedig a jobbágyok számára szigorította vadászatát. Bár a történelmi források nem adnak biztos támpontot az állományok nagyságáról, valószínűsíthető, hogy jelenléte állandó volt, de elterjedése foltszerű lehetett és főleg vadaskertekben tartották.
Bél Mátyás (1684–1749) híres korabeli író, földrajztudós és utazó a mai Tolna megye területén már részletesen beszámolt az ott látott dámcsapatokról mint jelentős helyi vadfajról. A legrészletesebb feljegyzések az 1800-as évekből valók, azokban már állománybecslési számok, sőt pontos elejtési és terítékadatok is szerepelnek. A gróf Festetics Leó által 1870-ben megjelentetett A Herczeg Esterházy Család Fővadászatai Ozorán című vadászati emlékkönyv így számol be az akkori idők helyi vad-, köztük dámállományáról: „A vadnak egyik legkedvesebb állomása volt az úgynevezett Ráczvölgye, hol háborítatlanul, tökéletes nyugalomban tanyázott a vadászat előtt nem is sejtvén, mily veszedelem fenyegeti őt. Az országutaknak egyike, végigvonul a Ráczvölgyén, s nem volt eset, hogy az utas reggel vagy este 20-50, de akár 2-300 vadból álló, tökéletes nyugalomban fekvő csapatot ne látott volna.”
Az akkor már kifejezetten vadászati célból kezelt helyi állomány nagy része vadászkertekben élt. Ennek egyik Európa-hírű példája volt a Tamási Vadaskert, amelyről szintén gr. Festetics könyve számolt be: „…ezen vadkertekben a fekete vadon (vaddisznó), s apróbb állatokon kívül vagynak szarvasok, őzek és kecskék, ezen kecskék nemét itten dámvadnak hívják”.
Az 1820-as évek egyik Tolna megyei kimutatása 1500 (gím) szarvas „anyavadat”, mintegy 800 „hímszarvast” (gímbikát), 600 ünőt és borjút, közel 3000 dámvadat és 800 vaddisznót említ.
Az 1970-es évek világrekorder magyar dámtrófeái által hozott sikerek után, az akkori döntéshozók a kiváló gyulaji dámszarvas széttelepítéséről döntöttek. Mind országon belülre, mind határainkon kívülre több ezer dámvadat telepítettek a több éven át tartó program keretében. Hivatalos adatok alapján 1977 és 1988 között 6237 dámszarvast fogtak be Magyarországon áttelepítés céljából, 97 százalékát Gyulaj környékén.
Az akkori, Gyulajról származó telepítések következményeként a későbbi évtizedekben a dám szinte országszerte elterjedt. Ma már kitűnő, sőt sokszor világhírű állományok találhatóak többfelé az országban, a Nyírségtől (Gúth, Lónya) kiindulva egészen a somogyi (Lábod és Kaszó) vadászterületekig, továbbá Kelebia-Balotaszállás, Hetény-egyháza-Nyír, Pusztavacs, Pincehely környékén. A dám jelentősége semmit sem vesztett az idők során, sőt ismertsége és elismerése növekszik. A Hungarikum Bizottság döntése alapján 2015-ben a Gyulaji dám – első vadászati elemként – felkerült a Kiemelkedő Nemzeti Értékek Listájára, valamint több nemzetközi díj és vadászati elismerés a dámhoz is köthető, köztük a NYÍRERDŐ Nyírségi Erdészeti Zrt. és a Gyulaj Erdészeti és Vadászati Zrt. kitüntetései.
Októberi barcogás és csata
Életmódjára erősen jellemző, hogy területét jól tartja. Amennyiben az élőhely számára megfelelő, nem vándorol, mely megfigyelést a telepítések is jól igazoltak.
A dám októberi, nászidőben történő vadászata egyedülálló élményt nyújt. Üzekedési idejét a vadásznyelv barcogásnak hívja, a bikák torokból jövő, mély, gurgulázó hangja után. A dámos területek barcogóhelyei ilyenkor zengenek ettől az összetéveszthetetlen hangtól. Párzási szokásaiban is eltér a többi szarvasfélétől. Ősi ösztöneiktől hajtva a hagyományos barcogó-helyekre gyülekező bikák, egymáshoz viszonylag közel jellegzetes barcogóteknőt kaparnak maguknak a talajba, melyeket saját vizeletükkel megjelölnek. A teknő akkora, hogy a bika kényelmesen belefeküdhessen, és akár úgy is barcoghasson. A párzásra kész ünők és tehenek ezeket a barcogóhelyeket keresik fel.
Ez a bikák közötti nagy verekedések és összeveszések ideje is egyben, teljes erőből megküzdenek, megvívnak egymással. Gyakran komoly sérüléseket is okoznak egymásnak, sőt alkalmanként a küzdelem az életért folyik. A dámbikák egymásnak feszülő agancsainak csattogása gyakran töri meg az októberi hangzavart. Ezek a pillanatok soha el nem felejthető élményben részesítik a vadászembert, melyért messzi országokból is ideutaznak.
Csapos, kanalas, lapátos
A vadásznyelvben a szarvasfélékre jellemzően a hímeket (dám)bikának nevezzük, az idősebb nőnemű egyedek a (dám)tehenek, a még nem ellett női egyedek pedig a (dám)ünők. A szaporulatot a neme alapján ünőborjúnak vagy bikaborjúnak hívjuk.
A dámszarvasra ivari dimorfizmus jellemző. A bikák testméretben nagyobbak, az év nagy részében viselt agancsot („dámlapátot”) tavasszal – jellemzően március–áprilisban – lehullatják, és utána gyakorlatilag azonnal elkezdik növeszteni az új lapátot.
Az első agancsot viselő bikát csaposnak nevezzük. A második agancsos bika agancsát már jellemzően alul rózsa díszíti és már ágas. Kialakul a szemág és középág, a fölött ellaposodó ágvégek lehetnek. A harmadik agancsos bikát már kanalasnak hívjuk, utalva a végen megjelenő kis lapátkezdeményre. Jellemzően a negyedik agancstól mondjuk lapátosnak a trófeát. A legnagyobb lapátot, és egyben legkiválóbb vadásztrófeát a 10-12. életév körül adja a bika.
Kovács Tamás
vadászati ágazatvezető-helyettes
