– A szőlőtermesztésről és borkészítésről a római kortól, az 1–2. századtól kezdődően vannak emlékeink, de szinte biztosra vehetjük, hogy már a kelták is ismerték ezt a gyümölcsöt és az italt. A tihanyi apátság alapítólevelében ugyancsak fellelhető a szőlő és a bor – fogalmazott a keszthelyi szakember.
Magyarországon a középkorban alakultak ki a történelmi borvidékek. Nyilván akkoriban még mások voltak a határok, a hangsúlyok, de ezek egészen a 19. századig megmaradtak. Az évszázadok során inkább csak az változott, hogy melyik borvidék került előtérbe és melyik szorult vissza. Az egyik legkeresettebb bor a szerémségi volt, de a balatoniakat is kedvelték, emellett a bor kiváló és komoly exportcikknek számított.
A filoxéravészig nagyon jelentős ágazat volt hazánkban, a Balatonnál is. Ha végeznénk egy számítást azzal kapcsolatosan, hogy mennyi ember élt a régióban és mennyi bor volt, akkor azt látnánk, hogy szinte mindenki foglalkozott szőlővel. A Balatonnál egyszerűen „ősfoglalkozásnak” nevezhetjük. Amúgy régióbeli eltérések is akadtak: az északi parton inkább kisebb, a délin nagyobb parcellák voltak. Érdekes volt az is, hogy előbbi helyen egy kisebb parcellából is jobban meg lehetett élni, mint délen a gabonatermesztésből.
Aztán érkezett a filoxéra, és romba döntött majdnem mindent. Amikor a vész elmúlt, a szőlészet akkor sem tudott visszatérni a régi kerékvágásba.
A szőlőterületek áthelyeződtek: a frekventált helyeken nem voltak többé, a tótól távolabbra kerültek. A két világháború ugyancsak nem használt a szőlészetnek és borászatnak, jelentősen „megakasztotta” ezeket a termelési módokat. A szocialista korszak sem volt jó hatással az ágazatra. Egyrészt az államosítás miatt az emberek már nem érezték magukénak a szőlőt, másrészt a gépesítés és az erőltetett termelés is nagy károkat okozott. Míg az északi parton nagyjából fennmaradtak a kisebb birtokok, addig a délin olyan területekre is szőlőt telepítettek, ahol korábban soha nem volt. A nagyüzemek nem tudtak úgy működni a szőlőtermelés tekintetében sem, mint a kisebb birtokok. Ráadásul utóbbi helyen a hagyományok is megmaradtak. Szóval, összességében visszaesés történt – ami azért jó tanulópénz azzal kapcsolatban, hogy a szőlészethez és borászathoz másként kellene hozzáállni.
Ezután kialakult néhány olyan nagyobb gazdaság, melyek jól teljesítettek, majd a privatizáció következett, amelynek következtében idővel kialakultak az új, mai birtokviszonyok.
Bár ezek sokáig változékonyak voltak, és persze változnak némiképp ma is, a déli parton jellemzően ma is nagyobbak a szőlőbirtokok, mint az északiak. Sőt, meg kell említeni azokat a hobbiültetvényeket is, amelyek a statisztikákba nem számítanak bele, mégis nagy a jelentőségük: ezek gazdái saját maguknak vagy ajándékozásra, valamint kisebb részben eladásra termelnek. Ők sokan vannak. Aki 10–11 hektáron termel szőlőt, az már jól megél belőle, annak ellenére, hogy nem tudnak olyan mennyiséget előállítani, mint sokan a nagyvilágban, vagy akár itt Európában. Ők úgy tudnak eredményt elérni, hogy maximálisan odafigyelnek a minőségre, illetve a borturizmus keretében kínálnak komplex szolgáltatásokat: vendéglátást, szállást, gasztronómiai szolgáltatásokat, lovaglást, íjászatot és sok minden mást.
Gyanó Szilvia szerint a balatoni borturizmus jó úton jár, és amíg van minőségi bor, addig a turisták is jönnek.
Mondom ezt annak ellenére, hogy mindig akadnak panaszok az ágazattal kapcsolatban. De tény: a Balatonnál egy kisebb pincészet – jó szolgálatásokat kínálva – jobban meg tud élni, sokkal több embert képes eltartani, mint mondjuk Dél-Zalában akár egy jóval nagyobb. Úgy gondolom, hogy a szőlőterületek mérete egyébként nagyjából beállt. Néhány helyen még van lehetőség a bővítésre, de nagy változások már nem várhatók e tekintetben. Érdekesnek tartom, hogy – ugyanúgy, mint a 19. században – elkezdték a hegytetők betelepítését is. Összességében azt mondhatom, hogy Magyarországon, és persze itt, a Balatonnál igenis megéri szőlővel foglalkozni. Aki jól csinálja, ha nem is lesz dúsgazdag, de jól megél ebből a tevékenységből. A szakemberek úgy fogalmaznak, hogy az akkora birtokok a legjobbak, amelyek „egy fejjel” megművelhetők. Ez maximum körülbelül 25 hektárt jelent.
A jövő persze sok mindentől függ, például attól, hogy az Európai Unió mire ad támogatást. Ad-e például bővítésre, birtokösszevonásra, telepítésre stb.
Ez inkább a nagyobb gazdaságokat érinti. A kisebbek számára a minőség jelenti a túlélést, a fennmaradást – és ők igyekeznek is, hogy minél jobbak legyenek.
– A fajták tekintetében miként állunk?
– Nos, vannak és lesznek is változások. Ezek szükségesek is. Néprajzosként és az ágazat változásait kutató emberként azt mondom, hogy ma is tudnánk halat fogni kőkorszaki halászati eszközökkel. A szőlészetben viszont ez nincs így: százesztendős eszközökkel ma már nem lehetne bort készíteni, olyan jelentős változások történtek. Változott, változik a klíma, jönnek az új szőlőbetegségek. Emiatt nagy szerepe van a kutatóintézeteknek, az egyetemeknek, ahol azon dolgoznak a szakemberek, hogy ellenálló fajtákat hozzanak létre. A világfajták megléte mellett fontos törekvésük, hogy úgy nemesítsenek régi magyar fajtákból, hogy azok megőrizzék hagyományos jellegüket, de egyben ellenállók is legyenek: bírják a klímát, a nagy meleget és egyéb változásokat. Lehet, hogy ez túl lassan történik. Úgy gondolom, a
Az adottságok megléte és a megélhetés lehetősége mellett az is fontos, hogy a szőlészetekben és pincészetekben már több generáció dolgozik együtt. Akik beleszületnek ebbe a tevékenységbe, akik gyermekkorukban jó élményeket kapnak, azok biztosan megmaradnak a birtoknál. Márpedig ők képzett emberek, akik nemcsak értenek a munkájukhoz, hanem ambícióik is vannak – és elismerik a munkájukat. Egyébként szerintem, ha valaki el tudja adni a borát, már az is egyfajta elismerést jelent.
