A pulykát mintegy 1000 éve háziasították Amerikában az aztékok a vadpulykából. A vadpulyka mindössze 3 kg körüli súlyú, vöröses alapszínű, fogságban is jól tartható, igénytelen állat. Évente 15-20 tojást tojik, s magvakkal, rovarokkal táplálkozik. Húsát az indiánok különösen nagyra értékelték, már csak azért is, mert Közép-Amerikában nemigen voltak nagytestű, háziasításra alkalmas állatok, így a házipulyka mellett az ott lakók számára szinte csak a kutya maradt húshasznosítású állatnak.
Kontinensünkre 1498-ban megérkeztek az első pulykák, de írásos emlékek szerint Magyarországon csak az 1590-es években kezdték el tenyésztésüket. Nálunk leginkább csak a Duna-Tisza közén terjedt el, itt jellemzően fehér színűek voltak keresettek, délen a rézszínűeket tartották. Később a bronzpulyka kiszorította ezeket.
A pulyka tartásához azonban tágas térre van szükség, legjobb, ha tanyaudvarban helyezzük el őket, ahonnan ki-kijárogathatnak a mezőre gyűjtögetni. Ilyen idilli állapotot azonban ma már nemigen lehet létrehozni, már csak azért sem, mert napjainkra soha nem látott mértékben elszaporodtak a rókák. Ezért is jellemző, hogy a kistermelők portáin egyre inkább a német pulykát tartják, melynek gazdasági mutatói jobbak a mi őshonosainkénál, kisebb helyen is jól tartható, viszont igényesebb körülményeket kell számára kialakítani. Emellett ellenálló képessége sem olyan jó, mint a magyar bronz- vagy rézpulykáé.