A bozóti pulykát nálunk ausztrál talegallatyúknak (Alectura lathami) hívják. A Nagy-Vízválasztó-hegység erdeit lakja, emiatt a közelmúlt tűzvésze nagy károkat okozott állományában. A talajon keresgél tápláléka után, amely rovarokból, lehullott gyümölcsökből stb. áll. A madár testhossza akár a hetven centimétert is elérheti. A hím feje és nyaka tollmentes és élénk színű, emellett lebernyegeket is visel, amelyek felfújva egy különleges, mély hang keltésében is segítik a madarat. A talegallatyúk teste egyszínű szürkés. Lába igen erőteljes, ami kapirgáló táplálkozására és különleges fészeképítésére vezethető vissza.
Nem kotlik
A talegallatyúkok leginkább mégsem fizimiskájuk miatt különlegesek. Közelebbi atyafiságukhoz hasonlóan nem maguk költik ki tojásaikat, hanem külső hőforrásokra bízzák őket.
Arra, hogy a kupac ki ne száradjon, a madár ügyel, mint ahogy arra is, hogy a szerves anyag bomlása révén keletkezett hő a tojásoknál megfelelő legyen. A talegalláknak rendelkezésére áll egy „beépített hőmérő” is, úgyhogy a tojásokat takaró réteg vastagságát állandóan változtatják, miáltal belül egy konstans hőmérséklet alakul ki.
Az ausztrál talegallatyúk poligám, a hímek ugyan védelmezik a költődombot más hímektől, ám a tyúkoknak nem tudnak ellenállni. De a tyúkok sem a hűség szimbólumai: voltaképpen az történik, hogy miután megtörténik a párzás, és tojást raknak, továbbállnak a következő hímhez.
A talegalla tojásai meglepően nagyok, 10-12 százalékát teszik ki a tyúk tömegének. A sárgájuk aránya is igen nagy. A tojásokat akár többnapos eltolódással rakják le, így a fiókák sem egyszerre kelnek ki. A kelési idő igen hosszú, 60-70 napig tart. A csibéknek nem elég kibújniuk a tojásból, azért is meg kell küzdeniük, hogy a kupac alól a felszínre érkezzenek. Attól függően, hogy a tojás milyen mélyen helyezkedik el, a felszínre érkezés órákig, sőt, napokig is eltarthat. A kicsik jól fejlett lábaikkal ásnak utat maguknak a szabadba. A fiókák nem találkoznak szüleikkel, így egyből megkezdik önálló életüket.
A kertekbe is beköltözik
A talegallatyúk hazájában kedvelt madár, előfordul, hogy a kisvárosok nagyobb kertjeibe is beköltözik, s ilyenkor némiképp meg is szelídül. Sokáig nagy ritkaság volt az európai állatkertekben. Budapesten a múlt század harmincas éveiben tartották. A madarak fészkeltek is, ám sajnos a csibék nem keltek ki.
Manapság azonban már nem akkora ritkaság ez a különleges madár, mint hajdan volt. Szívesen tartják állatkertekben, mivel különleges fészeképítése vonzza a látogatókat. Épp e tulajdonsága miatt jutott el a díszmadártenyésztőkhöz is, így külföldi börzéken már kis szerencsével beszerezhető.
A tágas volier mellé természetesen hideg elleni védőházikót is kell építeni. A röpdében igen nagy mennyiségű lombot kell elhelyezni ahhoz, hogy madaraink fészkelni tudjanak; hiszen egy 2-2,5 méter átmérőjű, mintegy 90 centiméter magas költődombot kell építeniük.
A talegallák táplálása egyszerű, bár nagy termetük miatt, költséges. Kapjanak lágyeledelt, főtt tojást, gyümölcsöket, zöldségeket. Érdekes, hogy előnyben részesítik a pirosat, így például kedvenc csemegéjük a földieper és a paradicsom. Élnek, halnak a gilisztákért, és nagy mennyiségben elfogyasztják a rovarokat is.