0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 29.

Fenntartható méhegészségügyi jó gyakorlat

Elkészült egy érdekes tanulmány az Európai Unió Horizon 2020 elnevezésű kutatás és fejlesztés programjából támogatva, mely a fenntartható méhegészségügyi jó gyakorlatról szól. 5 ország 6 egyeteme vett részt a munkában, melyet most közreadunk.

A varroózis és a vírusok

A fertőzésről dióhéjban

A varrózist egy Varroa destructor elnevezésű ektoparazita (olyan parazita, amely a gazdatest kültakaróján élősködik) okozza. Ez az atka eredetileg Ázsiában őshonos és az Apis cerana, azaz az indiai méh parazitája. Áttérése az új gazdatestre, az Apis melliferára vagyis a házi méhre feltehetően Japánban, az 1950-es években történt. Innen aztán a Szovjetunión keresztül már szabad volt az útja Európa és a világ többi országa felé. Napjainkban Ausztrália és a dél-nyugat indiai óceáni területeken kívül mindenhol megtalálható ez a kártevő. Két változata ismert, a japán, amely kevésbé virulens és a koreai, amely meglehetősen agresszív.

Az atkáknak a méhek fiasítására van szükségük a szaporodáshoz. Közvetlenül a sejt lefedése előtt mászik be a lárva mellé, majd elkezd petézni. Ennek során akár hat petét is lerakhat. A peték közül egy hímként, a többi pedig nőstényként látja meg a napvilágot, majd ivarérettségükig a méhlárva testnedvével táplálkoznak, amikor is a még fedett sejten belül párosodnak egymással. Miután a párosodott hímivarú atkák elpusztulnak, a nőivarú atkák a fiatal méhvel együtt kelnek ki a sejtből. Életük első napjaiban a fiatal felnőtt nőstény atkák a felnőtt méheken, elsősorban dajkaméheken tartózkodnak és táplálkoznak, amelyeknek mindig van némi zsírtartalékuk. Ezután a felnőtt atkák újra bemásznak a lefedés előtt álló fiasításba, és a kör újrakezdődik.

Az atkák elsősorban a fejlődés alatt álló lárvák, bábok és kifejlett méhek testzsírjából táplálkoznak.

Amennyiben a lárvának sikerül túlélnie a fertőzést – amely általában alacsony fertőzöttségi szintnél nem probléma – felnőtt korukban mégis előfordulhat a rendellenes fejlettség, a kisebb testméret, a gyengébb immunrendszer és a deformált szárnyak. Súlyos fertőzöttség esetén a megtámadott lárva nagy valószínűséggel elpusztul. Erről többek közt a sörétes fiasítás is árulkodik. Az atkák méhcsaládok közötti terjedését segíti elő a rablás, az eltájolás és a fias keretek családok közti cserélgetése.

A varroa továbbá igen hatékony terjesztője a legkülönfélébb vírusoknak. Ezek közül a leggyakoribbak az akut (Acute Bee Paralysis Virus – ABPV) és a krónikus méhbénulás (Chronic Bee Paralysis Virus – CBPV) vírus, amelyek az atkákban ugyancsak képesek reprodukálni magukat. Az atkák és vírusok közötti kapcsolatot még nagyrészt homály borítja, de annyit azért biztosan állíthatunk, hogy a varroa világszintű terjedésével párhuzamosan a vírusok terjedése is megfigyelhető volt. A vírusokat elsősorban az ürülék, a fizikai érintkezés, a pete és a hímivarsejt terjeszti. A vírusok a legkülönfélébb felületeken képesek túlélni, amelyek előzőleg már kapcsolatba kerültek felnőtt méhekkel vagy fiasítással.

A betegség gyakorlati felismerése

Számos módszer létezik a varroafertőzöttség megállapítására a méhészetben. Meghatározhatjuk a családon belüli fertőzött méhek számát, a fertőzött lárvák számát vagy megszámolhatjuk az elhullott atkákat, amely alapján már becslésbe tudunk bocsátkozni.

Két olyan módszer is létezik, amely segítségével anélkül megállapíthatjuk az atkafertőzöttség mértékét, hogy magukat a méheket szükségtelenül feláldoznánk.

Az egyik módszer porcukor, a másik pedig szén-dioxid (CO2) alkalmazásával történik. Ehhez legalább 300 felnőtt méhet kell összegyűjtenünk a kaptárból (1g méh nagyjából 10 dolgozónak felel meg) és egy műanyag, vagy fém fedéllel ellátott üvegbe helyeznünk őket. A porcukros módszer esetén egy evőkanálnyi porcukrot szórunk rájuk, majd az üveget gyengéden forgatva, a méheket teljesen meghemperegtetjük benne. Ezután a hálós tetőn keresztül a porcukrot óvatosan belerázzuk egy vízzel teli edénybe, majd megszámoljuk a víz felszínén lebegő atkákat és a vizsgálat során felhasznált méhek száma alapján így már megbecsülhetjük a család fertőzöttségének mértékét. A szén-dioxidos módszer esetén a CO2-t a méhek és az atkák elkábításához használjuk.

Az alkohol, a szappanos-vizes lemosás és az éter is alkalmas a felnőtt méheken tartózkodó atkák számának meghatározására, viszont ezeknél a módszereknél sajnos a vizsgálati alanyként felhasznált méheket is fel kell áldozni.

Az alkoholos lemosás is szintén egy üvegben történik. Az üvegben összegyűjtött méhekre alkoholt öntünk, és addig kavarjuk őket, amíg az atkák le nem esnek a méhekről. Az alkoholos méhelegyet egy szűrőn keresztül kell kiönteni, hogy az atkákat a méhektől el tudjuk választani.

(Folytatjuk)

Forrás: Méhészet