0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

Jeles napoktól a szokások átalakulásáig

Az évezredek során a földművelő közösségekben az emberek életét meghatározta a hagyományokhoz való ragaszkodás, amelyek közül némelyeket ősi kultúrák rítusaiból örököltek, és amiket életterük környezeti adottságaihoz, a Kárpát-medencében pedig az időközben kialakult keresztény egyházi szokásrendhez is hozzáigazítottak a különböző népek.

A rítusok és a jeles napok alapvetően a mezőgazdasági munkálatokhoz kapcsolódtak. Az így kialakult agrárkalendárium minden évszakra meghatározta a munkálatok rendjét és módját, emellett szorosan kötődött az időjárási viszonyok megfigyeléséhez. Barabás László néprajzkutató segítségével áttekintettük a jeles napokhoz kapcsolódó egykori szokásokat és hiedelmeket, választ keresve arra is, miért szűntek meg, vagy ha megmaradtak, miként értékelődtek át napjainkra.

A hagyományos földművelő közösségekben, miután betakarították a termést, elkezdődött a következő mezőgazdasági évre való felkészülés.

Követték különböző jeles napok időjárását, és megfigyeléseik alapján megpróbálták megjósolni, hogy milyen lesz a termés. Ha január 1-jén, az új év első napján szép idő volt, akkor bő termésre számítottak, és ezt egy mondókával is megerősítették: „Újév napja ha világos/A termés nem lesz hiányos”. Aztán január 6-án, vízkeresztkor „ha megcseppent az ereszhéj”, akkor szintén jó termés ígérkezett, ha nem, akkor gyengébb. Újévkor – sőt, már korábban is, december
13-án, Luca-napkor a karácsonytól vízkeresztig terjedő időszakra, de alapjába véve az egész évre szólóan – hagymakalendáriumot készítettek a családok, amiből megjósolták a következő esztendő időjárását. A hagymát 12 szeletre vágták, megsózták, és egy nap múlva ellenőrizték az állapotát. Úgy tartották, hogy amelyik szelet jobban megnedvesedett, az a hónap esős lesz, a szárazabb a csapadékszegényebb hónapokat jelölte.

Január 25-én, Vince napján, amikor felnéztek az égre, azt tartották, hogy „Ha fénylik Vince/Tele lesz borral a pince.” Február 2-án, a gyertyaszentelő ünnepen viszont inkább borús időt reméltek, mert: „Ha fénylik gyertyaszentelő/az íziket vedd elő.” Az ízike az állatok által a jászolban hagyott takarmány, így ez a mondóka nyilván azt jelentette, hogy még elhúzódhat a fagy, messze van a tavasz, szükség lesz a takarmány maradékára is.

A húshagyó kedd nemcsak a húsvéti ünnepkör böjtjéről nevezetes Közép-Erdélyben, ott „púpos napnak” is nevezik. Ilyenkor mindennek púposnak, vagyis bőségesnek kell lennie, akár a pánkónak, azaz a fánknak, mert akkor az esztendő is olyan lesz.

Az első veteményezőnap március 12-én, Gergely napján van. Előfordul, hogy ilyenkor „Gergely pápa megrázta a szakállát”; ilyenkor havazik.

Ha nem, akkor az első termények magját el lehetett vetni, különösen a hagymáét. Március 25-én, gyümölcsoltó boldogasszony nap­ján kellett oltani a gyümölcsfákat. Sóvidéken nagypénteken megrázták a gyümölcsfákat, hogy sokat teremjenek. Április 14-én, Tibor napján is lesték a tavasz első jeleit a természetben. Ilyenkor azt mondták, „Ha a rét zöld Tiborra/Számíthatsz a jó borra.”

Tavasszal tartották az év első vásári sokadalmát. Az egyes vidékeknek általában három-négy nagyobb vására volt egy esztendőben, amit a földrajzi adottságok és az előállított termékek alapján „útkereszteződések” mentén, a térségek nagyobb településein tartottak, és rendszerint az évszak jeles napjaihoz és az időszaknak megfelelő mezőgazdasági munkálatokhoz kötötték.

A húsvéti népszokások Erdélyben a pogány időkig nyúlnak vissza, amik beépültek a keresztény kultúrába. Ilyen szokás a határkerülés, ami a keresztény egyház hatására összekapcsolódott a termőföld megáldásával, a termésnek a kártevőktől való megvédésével.

Ennek alaprétege a szakrális kör, amelynek segítségével a rítust végzők megvédik földjüket, vagyis a bekerített területet a gonosztól.

Az erdélyi húsvéti határkerülés során bejárták a falu őszi búzával bevetett határrészét, közben arra kérték az Istent, hogy óvja meg a termést. Ilyenkor zöld búzaszálakból és ágakból készített koszorút vittek haza, amit a templomba helyeztek és otthonaik kapujára aggatták. Erdély protestánsok által lakott középső részén, Marosszéken, a Nyárád- és a Küküllő mentén a katolikus rítus összekapcsolódott egy ősi európai szokásjoggal. Mivel évszázadokon át nem volt telekkönyv, a mezőgazdasági munkálatok megkezdése előtt valamiképpen újra ki kellett jelölni, meg kellett újítani a falu határait. Szent György napján, vagy helyenként húsvétkor a község vezetői, élükön a falubíróval bejárták a község határait. Fiatal fiúkat vittek magukkal, akik megújították a határt jelző halmokat, megtisztították a határköveket. Nekik egy bottal fenekükre vertek, vagy a hátsójukkal meg kellett érinteni a határkövet, hogy „emlékezzenek a falu határára.” Egyes vidékeken a határkerüléssel egyszerre kitisztították a csorgókat, kutakat is, hogy a nyáron a mezőre járók rendezett környezetben vegyenek friss vizet.

Április 24., Szent György napja ősidők óta a tél felett győzedelmeskedő tavasz ünnepe. Sokfelé úgy tartották, hogy ahány nappal Szent György előtt „megdördült az ég”, annyival szeptember 8-a, Kisasszony napja előtt áll be a fagy. Szent György napján kezdték el vetni a kukoricát, vagy megfigyelték, hogy mikor virágzik a kökény, és ahhoz igazították a kukoricavetést is. Ezen a napon hajtották ki a juhokat a legelőre vagy vitték fel az esztennákhoz. Ez volt a székelyeknél a „béfejés”, vagy a kalotaszegi magyar és a román vidékeken a „ juhmérés” napja. Ilyenkor megfejték a juhokat, és a tej mennyisége alapján állapodott meg a gazda a pásztorral a terménybeli fizetésben. Ez a szokás még ma is él. Hogy a legelőre hajtott állatokat ne érje baj, a kapuk elé láncot tettek, hogy azon lépjenek át, és a vas erejével felvértezve védjék meg őket a vadállatoktól, a lánc összefont szemei pedig arra utaltak, hogy ehhez hasonlóan maradjon egyben a nyáj. Április 25-én,

Szent Márk napján volt a búzaszentelő.

Ilyenkor a húsvéti határkerüléshez hasonlóan körbejárták a vetéseket, hogy megszenteljék a zsenge kalászt.

Május 25-én, Szent Orbán napján, illetve helyenként pünkösd körül lenyírták a juhokat, a munka végeztével pedig egy kis mulatságot is tartottak a gazdák a majorháznál. Ilyenkor a férfiak és a nők egymásba kapaszkodva legurultak a domboldalakon. Ezt a szokást „höngörgözésnek” mondták.

Úgy tartották Erdélyben, hogy Orbán napjáig „kell vigyázni a szőlőt, mert a szász is eddig félti a szőlőjét”, utalva a szászok szőlőtermesztő és borkultúrájára.

Mai napig is él az a hiedelem, hogy ha június 8-án, Medárd napján esik, akkor hat hétig is eltart az eső.

Közben a jó gazdák figyelték, hogy milyen ütemben nőnek az elvetett gabonanövények. Június 10-ig, Margit napjára a kukorica el kellett érje a szekér tengelyét, mert azt mondták, „csak abból lesz jó puliszka.”

A jeles nyári napok elsősorban a termés beéréséhez kötődtek. és Erdélyben későbbre tehetők, mint az Alföldön. Ha jól vetették el a búzát, akkor június 29-én, Péter-Pál napján „megszakadt a töve és utána már nem nőtt, hanem érett”. Míg az Alföldön június 2-án, Sarlós Boldogasszony napján már teljében az aratás, addig Erdélyben ilyenkor kezdték a kaszálást a „szénacsinálást”. A Székelyföldön július 26-án, Szent Anna napjával kezdődött az aratóhét. Hogy minél hamarabb befejezzék a munkát, ilyenkorra kalákát szerveztek, összetársultak a családok. A fiataloknak a munka végén „táncos kalákát szerveztek”. Az aratókalákák végén a mezőről hazatérők akkora búzakalász-koszorút készítettek, amelybe egy ember feje belefért.

A koszorút a templomban helyezték el, és ott maradt a következő aratásig.

Aki behozta a mezőről a koszorút, azt a megtisztulás és a bőség jelképeként leöntötték vízzel, hogy jövőre is jó termés legyen. Ehhez a szokáshoz kötődik az aratás végi nyúlfogás is. Úgy tartották, hogy aki a legtöbbet aratott aznap, az „fogja meg a nyulat”, ami a „gabonadémont” szimbolizálta. Ezzel arról biztosították a közösséget, hogy a következő évben is bő termés lesz, amelyben semmi se tehet kárt. Úgy hitték, hogy ha július 20-án, Illés vagy Illyés napján nagy vihar érkezik, akkor hat hétig is eltart a kedvezőtlen időjárás. Ehhez kapcsolódik néhány sóvidéki szólásmondás: Ha Illés derült/A nyár sikerül”, vagy „Illés ha álmos/Csendes aratást hoz”, illetve „Illés-napi fergeteg/Könnyen bajt is szerezhet.”

Augusztus 20-ra, Szent István napjáig be kellett fejezni a szalmás gabona aratását, mert

„ha nincs learatva a gabona,/ akkor Szent István lova letapossa.”

Ez a rigmus arra utal, hogy ilyenkorra a gabona szára összeroskad, és úgy néz ki, mintha valóban ló taposta volna. A protestánsok ilyenkor tartják az új kenyér ünnepét. Úrvacsoraosztáskor is új kenyér került az Úr asztalára, és szokás volt, hogy az első sütetből a falu szegényeinek is juttattak.

Szeptember 8-án, Kisasszony napján kezdték az őszi vetést. Úgy tartották, hogy „Kisasszony hete jó vetőidő”. Fontos, volt, hogy „ a gabona két nyarat érjen meg a földben”. A következő „az üszökhét” volt (üszkös lesz a gabona), míg az ez utáni „a szalmahét” volt, azaz ha szalmájában nő a búza, akkor nem fog erőteljes magvakat teremni. A következő „jó vetőidő” a Szent Mihály napja utáni október eleji időszak volt. Ilyenkor nem a déli órákban, hanem inkább délelőtt vagy estefelé volt ajánlatos vetni. Hogy a madarak ne tegyenek kárt a vetésben, három marék magot feldobtak, azonkívül a vetőzsákot is feldobták jó magasra, hogy „nőjön nagyra a búza”. Vetéskor a hold állására is odafigyeltek. A föld feletti termésű növényeket teleholdkor, azokat, amelyeknek a gyökere a termés, holdfogytakor vetették.

Az állatokat szeptember 29-én, Szent Mihály napján hajtották haza a legelőkről, és ekkora minden terményt be kellett hozni a szántóföldekről. Ezután került sor a kukoricahántó kalákákra, ahol a munka mellett táncolhattak, meséket mondtak, népi játékokat játszottak. Ebben az időszakban volt a szüret és tartották a szüreti bálokat.

November 11-én, Szent Márton napján számoltak el a pásztorok a juhos gazdákkal. A legutolsó terményt is begyűjtötték, és a hagyomány szerint ezen a napon tulajdonképpen befejeződött a mezőgazdasági év. Ilyenkor tartották a káposztavásárokat. Megfigyelték, hogy ezen a napon milyen az időjárás, mert ha Szent Márton fehér lovon jött (hullott a hó), akkor hosszú telet jósoltak, ha pedig barna lovon érkezett, akkor később beköszönő és enyhébb télre számítottak eleink. Novemberben kezdték meg a fonókat, amelyek szintén alkalmat teremtettek a társadalmi életre, a mókázásra, nótázásra és tánchagyományok őrzésére, felelevenítésére, és nem utolsó sorban a fiataloknak az ismerkedésre.

Barabás László néprajzkutató szerint az önálló földművelő-gazdálkodó világ megszűnésével, a kollektivizálással kezdtek feledésbe merülni az ezekhez a jeles napokhoz kötődő szokások. Az idősebb nemzedék tagjai nem tarthatták meg őket, a középkorúak ismerték ugyan, de már nem gyakorolták, a fiatalabbak pedig már nem ismerhették meg a szokásokat.

Így a gazdálkodáshoz fűződő hiedelmek és hiedelmi hátterű rítuscselekvések jó része megszűnt. A tapasztalati tudáshoz kapcsolódó szokások átalakultak.

A szekularizációval is csökkent a jeles napok szerepe a vidéken élők életében, de több erdélyi tájegységben még mindig ezekhez igazítják a mezőgazdasági munkálatokat. Az 1989-es rendszerváltást óta eltelt évtizedekben létrejött kulturális intézmények és szervezetek elkezdték összefogni a közösségeket, egyrészt azért is, hogy ezeket a mezőgazdasághoz kapcsolódó szokásokat felelevenítsék, újraszervezzék, vagy hasonlókat találjanak ki.

Az egykori kalákákban készült használati tárgyakat ma már turisztikai célt is szolgáló iparművészeti termékekként értékesítik.

Ilyen ma a Maros megyei Jobbágytelkén és a Hargita megyei Kőrispatakon a szalmakalapfonás – utóbbi településen szalmakalap-múzeum is nyílt –, vagy a kukoricaháncs sokféle felhasználása a Maros megyei Nagykenden és Szentdemeteren. A falunapok pedig ma is az egykori vásárokhoz és egyházi ünnepekhez köthetők, amiket a jelenkor szellemének megfelelő tartalmakkal egészítettek ki. Hasonlítanak hozzájuk az utóbbi időben elterjedt gasztronómiai fesztiválok (szilvaízfőző, töltött káposzta, kürtős kalács stb.). Ma is szerveznek a mezőgazdasági munkálatokhoz szorosabban kötődő ver­senyeket (szántó, bormustra stb.) Új formában élnek tovább a szüreti bálok, a húsvéti szokások.

És úgy tűnik, hogy az örökölt természetközeli tudás átmentődik a biogazdálkodásban, a fűszer- és gyógynövénytermesztésben.

Így elmondható, hogy az évszázadok során a tapasztalati alapon továbbadott szokások átalakulva ugyan, új kulturális hozadékkal, tartalommal kibővülve viszonylag megmaradtak.

Megfigyelhető viszont a helyi hagyományoktól való eltávolodás és a kereskedelmi szempontok előtérbe kerülése is. Arra kell vigyázzunk, hogy ne szakadjunk el teljesen a természettől, mert eleink e szokásokra, tapasztalatokra és megfigyelésekre támaszkodva a természettel összhangban gazdálkodtak a haszonnövényekkel és -állatokkal, megfelelő egyensúlyban fenntartva gazdaságaikat, közösségeiket, és mindezt átadták a következő nemzedéknek.

Az Agrárminisztérium kapcsolatrendszerében lévő külhoni ma­­gyar gazdák programjairól a www.hatartalangazda.kormany.hu honlap tájékoztat.

 

Forrás: Magyar Mezőgazdaság