Az ősz folyamán egykori kedves munkahelyére, a pilismaróti erdőkbe hívta meg a nyugalmazott professzort a Pilisi Parkerdő vezetősége „visszaemlékező” területbejárásra.
„Az érvényesüléshez három szabályt tartottam szem előtt: pontosság, megbízhatóság és szaktudás” – fogalmazta meg élettapasztalatát az idős professzor, aki – ahogyan kiemelte – élete legszebb nyolc évét az ország legszebb helyén, az egykori Pilismaróti (ma Visegrádi) Erdészet élén töltötte. Erdészetvezetőként, majd egyetemi tanárként is a közvetlenség híve volt. Természetszerető és -tisztelő ember, aki ezt a hozzáállást akarta átadni a körülötte lévőknek.
Az Alföldről Sopronba
Erdőmérnöki oklevelét 1949-ben szerezte meg. Azt követően a Kiskunhalasi Erdőgondnokságon erdőművelési előadóként, majd üzemegység-vezetőként dolgozott.
Az Egyesülések megszűnése után a Földművelési Minisztériumba került, a Síkvidéki Erdők Igazgatóságának műszaki osztályára, előadói minőségbe, ahol 1953-tól 1955-ig tevékenykedett. Feladata volt a fahasználat, fakitermelés és faanyagmozgatás gépesítése. Saját kérésére visszatért a „tő melletti” munkához, és a Pilismaróti Erdészet vezetője lett.
Családi okok miatt 1963-ban szülőhelyére, Sopronba költözött, ahol pályázat alapján az Erdészeti és Faipari Egyetem tanársegédje lett. Egy évig az Erdővédelemtani, majd nyugdíjba vonulásáig az Erdőműveléstani Tanszéken dolgozott. Tudományos tevékenysége alapján kinevezték egyetemi adjunktussá, docenssé, majd tanárrá, miután egyetemi doktori és a tudományok kandidátusa minősítését is megszerezte.
Mint elmondta, akkor tesszük a legjobbat, ha hagyjuk dolgozni a természetet. Ehhez viszont a szaktudáson túl türelemre is szükség van. Véleménye szerint az őshonos fafajokra kell az erdésznek építenie, „az” pedig már tudja a dolgát.
Jó hangulatú munka
„A pilismaróti éveimet három fő feladatnak szenteltem: a rohammunkával való tervteljesítésnek, az erdészeti munkafolyamatok gépesítésének és a vadászati irányelvek elleni küzdésnek. Az ’elvtársak’ odafent úgy gondolták, hogy a vadlétszámot tovább kell növelni, ami persze ellehetetlenítette az erdők természetes felújítását. Nem is értettem egyet vele, így megindult ellenem az aknamunka. Pedig a terveket nem is akárhogy sikerült teljesítenünk: az első év végére a Pilismaróti Erdészet élerdészet lett, jutalmul pedig kaptunk egy színes televíziót!” – mesélte nevetve, miközben kapaszkodtunk a Prédikálószék felé, jócskán megelőzve vendéglátóinkat.
Fegyelmezett, de jó hangulatban zajlott a munka, a kölcsönös tisztelet megadásával. Szó esett egy bizonyos dózeros kollégáról is, aki olyan pontossággal kezelte hatalmas gépét, hogy a „végtermék”, vagyis az erdészeti út csodájára jártak az Országos Erdészeti Főigazgatóságtól. „Még az Országos Műszaki Napokat is hozzánk szervezték” – tette hozzá.
A munkák mellett szó esik a mindennapokról. A pilismaróti Heckenast-kastély melletti földszinti szolgálati lakásról, a hamvas-kői és a hosszú-hegyi erdők szépségéről és Dobogókő alatt elterülő „ősbükkösről”. Havas telekről, amikor a már említett 125-ös Csepel motorral járt ellenőrizni a munkákat egészen 1963-ig, amikor végleg búcsút intett az erdészetvezetői munkakörnek, javarészt a vadgazdálkodással kapcsolatos nézeteltérések miatt.
Örök kíváncsi
Csesznák Elemér a gyakorlati munkát a katedrára cserélte.
Folyamatosan kereste a szakmai problémák megoldását, foglalkoztatta a körülvevő élet, az erdő törvényszerűségeinek megismerése. Mindig fejlődni akart, fontosnak tartotta az új ismeretek elsajátítását, ami megkönnyítette a gyakorlati munkáját is.
„Mindig a vénámban volt, hogy kutassam az ismeretlent” – jegyezte meg, nagy előnyt jelentett, hogy 14 éves gyakorlati múlttal vágott bele az oktatásba. Számos olyan kérdés fogalmazódott meg a hallgatókban, melyekre a tankönyvekben nem találni a választ. A soproni erdészeti technikum magas szintű képzést nyújtott tanulóinak, akik közül sokan egyetemre kerültek. „Ezek a fiatalok olyan kérdéseket tehettek fel a professzoraiknak, amely megszorongatta a katedra őrzőit” – magyarázta a professzor, hogy számára nem volt olyan téma, amelyhez ne tudott volna hozzászólni. Mindez a gyakorlatban megszerzett tapasztalatokból fakadt.
Ennek köszönhetően jött az elismerés, a diákok kikérték véleményét, odafigyeltek az előadásaira. Több fiatal tanár az egyetemi padból került a katedrára, és – tudásukat nem megkérdőjelezve – nem rendelkeztek szakmai gyakorlattal. Az idős professzor arra is felhívta a figyelmet, hogy a gyakorlat nemcsak szakmai ismeretekkel gyarapította életét, de emberismeretre, az emberekkel való bánásmódra is megtanította. Sokat segített, hogy megtalálja a hangot a hallgatókkal, akik a legtöbb tanárt magázták, őt pedig minden tiszteletet megadva tegezték. Mindez nem kisebbítette oktatói tekintélyét.
Csesznák Elemér nyugdíjasként napi szinten kertészkedik, de számára ez is az ökoszisztémában való gondolkodás része. A növények elválaszthatatlanok a mindennapjaitól, ám nem egyenként nézi őket.
Az ökoszisztémát ez mozgatja, amit az ember nem tud megváltoztatni, vagy ha időlegesen mégis sikerül, az bukásra van ítélve. „Nekem kell alkalmazkodnom a körülvevő élőlényekhez, követnem kell, ha sikeres akarok lenni” – fogalmazta meg, hogy olyan szakmát választott, ahol ez élesen kirajzolódik. A természeten nem lehet erőszakot tenni, de a természet meg tudja az embert változtatni.
Beszélgetésünknek a következő szakmai program vetett véget, amikor a Parkerdős erdészek az országban egyedülálló örökerdő-gazdálkodást mutatták be az idős professzornak. Ahogy ott, abban a körben hallgatta a kollégákat, olyan volt, mint a mellettünk álló hatalmas öreg bükkfa. Körülölelték lehullott magjaiból kelt facsemetéi.