0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

A pásztor

„Pásztor voltam, egy kirekesztett, aki mellett elhaladt az élet” – kollégánk havi rendszerességgel jelentkezik egy-egy szórakoztató elgondolkodtatóval. Kísérletezik, hátha életre tud kelteni egy rég elfeledett újságírói műfajt, a tárcanovellát.

Nagyapám nem tudta elviselni, ha kárba vész az idő. Nagyobb értéknek tartotta bármilyen matériánál. Legény korában monyatorként inaskodott egy élemedett pásztornál, így természetes volt számára, hogy a hajnallal kel. Mikor megkérdeztem tőle, úgy reggel hét óra táján, hogy fiatalon hogyan bírta ezt a mindennapos korán kelést, csak annyit mondott: „Hol itt a korán kelés? Ilyenkor már az ebédemet ettem! Mikor Miska bátyám lebetegedett, és nekem kellett kivinni a jószágokat, na az korán volt. De ez? Ne nevettess, kisfiam!”

Persze, ahogy nagyapa öregedett, mindinkább nagyot mondóbb lett, de mertem volna gyerek fejjel szavait kétségbe vonni. Érett koromba persze már szkeptikussá váltam, hogy puszta kézzel birkózott meg egy medvével, hogy szájával letépte a farkas fülét, mikor az a nyájból akart vámot szedni – ám olyan aprólékossággal kreálta meg és beleéléssel mesélte el ezeket a történeteket, hogy már magam sem tudtam, mint higgyek. Gyerekként remekül szórakoztam a hallottakon, példaképként tekintettem az öregre, és azt sem lehet elvenni tőle, hogy férfi volt a gáton.

Megannyi effajta élmény volt a tarsolyában: farkasfalka-támadás egy rekkenő nyári napon; birkatolvajok a szomszéd tanyáról – akik az állategészségügyi hatóság alkalmazottainak adták ki magukat nyájegészség-felmérés apropóján; ólálkodó toportyánok rajtakapása; sőt olyan is volt, hogy a fél nyáj eltűnt volna, ha nagyapám nem szalad ki az istállóból furkósbotjával elijeszteni a medvéket…

Apámtól hallottam, hogy mindig is vadászember akart lenni, de se a nyáj, sem pedig anyagi helyzete nem engedte meg ezt neki. Örökölvén a vadászat eszmei értékeit, a természet iránti tiszteletet, úgy határoztam, elviszem magammal öregapámat vadászni. Már nehezen mozgott, botra kényszerült, de tartotta a lépést. Nem hiába, a korábbi generációt keményebb fából faragták. Nyakába keresőtávcsövet akasztottam, fejébe zöld kalapot nyomtam, így indultunk ki a területre. Mi tagadás, a leskosárba való felmenetel nehézkesen sikerült.

Ahogy felgallyaztunk, úrrá lett a csönd, mintha a természet megmerevedett volna az új idegentől.

Úgy tűnt, minthogyha az ősanya méregetné nagyapámat, s addig nem hajlandó kitárulkozni, amíg az idegen nem vall meg magáról valamit. A néma várakozásba kotnyeleskedni kezdett a szél, jelzésértékkel, mintha az nyaldosni, kóstolgatni kezdte volna nagyapámat.

          – Jó ember vagyok én, fiam? – törte meg a csöndet, mialatt a szél a haját kurkászta. Az öreg pásztor, akár ha meghallotta volna a természet kérelmét, vallani készült.

          – Miért kérded ezt?

          – Az egész életemet kinn töltöttem a szabadban. Esőben, fagyban, kánikulában. A nyájjal keltem, velük feküdtem. Miattatok. A családnak éltem, nem magamnak. Hátam mögött hagytam közel hetven esztendőt, s voltaképpen nem éltem magamért. Nem láttam világot, nem jártam társaságba, nem éltem polgári életet. Nem volt hobbim, rosszakaróm, ahogyan bajom, problémám sem, csak éltem a mának puritánul, a magam egyszerűségében.

Nem volt nap, hogy ne őriztem a juhokat, ne óvtam volna őket életem kockáztatásával, ahogyan nagyanyádat vagy édesapádat. Soha nem volt semmim, csak ti és a nyáj.

Vágytam kalandra, kihívásra, szerettem volna ismereteket gyűjteni a világról, csalódni akartam a szerelemben, verítékkel küzdeni az igazságért… És nézd, pásztor voltam, egy kirekesztett, aki mellett elhaladt az élet. Fene tudja, mennyi időm van még, lehet, most lehetek először és utoljára vadász, és te elhoztál ide, amiért hálával tartozom. – A távolba nézett, az erdősáv irányába. Néhány muflonjuh váltott ki onnan egy sziklás tisztásra, pár jerkével és báránnyal.

          – Nézd! A juhok mindenhova követnek – mondtam nagyapának. Az öreg némán szemeihez emelte a távcsövet, szeme könnyes lett, ahogy a vadat figyelte.

           – Gyönyörűek. Majdnem, mint az enyéim.

Hirtelen a bokros sűrűjéből farkas falka vágódott ki a nyáj felé. Összekomponált támadásba kezdtek. Kezünkben remegett a távcső, ahogy végignéztük az életről és halálról döntő tusát. A céltávcsőben láttam, hogy az egyik farkas leránt egy jerkét. A szálkereszt a ragadozó testén pihegett. Lőni nem lőhettem. Ismét végig kellett néznem egy sikeres falkatámadást, apasztva a terület muflonállományát. Ekkor nagyapa felállt a lesdeszkáról, s furkósbotját a feje fölé emelve elkurjantotta magát. A farkasok felfigyeltek a levegőbe vágó hangra, majd a kajabáló, hadonászó alaktól rémülten futottak vissza a sűrűbe. A jerke a szorító harapás megszűnésével felállt – kis híján vesztőhelyéről –, és a nyáj után futott.

     A vénember pásztorvére felforrott, amint veszély fenyegette a nyáj valamelyik tagját. Kikelve magából, az állat segítségére sietett.

Nem volt vadászember, soha nem is lett az, mégis az állatok védelmére és őrzésére adta fel életét. Abban a pillanatban már elhittem az eddig kiszínezettnek vélt történeteit, és az iránta érzett kételkedéseim miatt szégyenkeztem. Az otthona volt a legelő, dunyhája a csillagos ég. Pásztor volt, pásztor ízig-vérig!

          – Kérdésedre válaszolva, igen, jó ember vagy nagyapám.

Forrás: magyarmezogazdasag.hu