Jómagam hetedik generációs juhtenyésztő vagyok, és a nagyapám a lenyírt gyapjú árából még kiteleltette az egész nyájat – mondja Kasza Sándor, a Magyar Juh- és Kecsketenyésztő Szövetség elnökségi tagja, aki a Heves megyei Dormándon és környékén működteti családi gazdálkodóként hét-nyolcszázas állományú magyar merinó törzstenyészetét. „Amikor 1966-ban Kaposváron juhtenyésztőként elvégeztem az iskolát, s hazajöttem, az első feladatom az volt, hogy értékesítsem az az évi gyapjút – kilónként 160 forintot kaptunk érte, miközben akkoriban egy kiló kenyér ára három forint volt. Ma jó, ha a gyapjú árából a nyírócsapat bérét, rezsijét fedezni tudjuk, örülünk, ha nullszaldóra kijövünk.”
Valaha még 4 milliós juhállományt tartottak számon, mára ez a szám nem éri el az egymilliót – a legutóbbi adatok szerint nagyjából 800 ezer juh van az országban a különböző fajtákból.
– Ma már azokat az embereket is nehéz megtalálni, akik szakszerű módon meg tudják nyírni az állatokat, és hajlandóak el is végezni ezt a munkát – mondja. Ő évek óta egy püspökladányi csapattal dolgoztat, megbízik bennük, mindig idejében jönnek, és jó munkát végeznek. Ez azonban nem mindenütt van így, olyanokról is hallani, akik különösebb szaktudás nélkül állnak neki a nyírásnak. A brigádnak, ha messziről jön, benzinpénzt kell fizetni, a munkadíjuk általában 600 forint minden lenyírt állat után. Az ő merinóiról átlagosan öt kilogramm gyapjú „jön le”, amit ideális esetben kilónként 200 forintért tud eladni. A merinói gyapjút huszonhét mikronos puhaságig lehet értékesíteni, afölött már nem kel el a piacon. Vagyis, ha az eladott minőségi gyapjú árából kivonja a nyírás díját és az egyéb járulékos költségeket, a végére valóban jó, ha nem bukik pénzt, nemhogy bevételt termelne.
A magyar rekorderTizennyolc éve töretlenül a most 82 éves hódmezővásárhelyi Marton János tartja a Guinness-rekordot kézi ollós juhnyírásban. Ezzel az eszközzel 8 óra alatt 50 juhot szabadított meg gyapjától 2003. április 26-án, a helyi állattenyésztési napokon. A délmagyar.hu |
A merinónál egyéves kor felett kerül először sor erre, addig a bárányokat nem bolygatják. A juhok is, mint oly sok más állat, nehezen izzadnak, de az optimális hőérzetük miatt fontos, hogy megnyírják őket, különösen mióta egyre forróbbak a nyarak. Ha a nyírás elmaradna, akkor a szőrük becsomósodna, a tisztán tartásuk emiatt jóval nehezebbé válna. Így aztán a juhok rendszeres nyírása elemi kötelessége minden rájuk szakosodott gazdaságnak.
A koronavírus-járvány a gyapjúfelvásárlás amúgy is egyre szűkülő piacát tovább csökkentette, a korábban stabilnak számító kínai felvásárlói piac ebben az időszakban „befagyott”. A juhtartók épp ezért az agrárminiszterhez fordultak, hogy valamilyen módon segítse az újbóli kapcsolatfelvételt. Kasza Sándor úgy látja, lett foganatja kérésüknek, de szavai szerint a valódi megoldást az jelentené, ha újra lenne itthon textilipar, vagy legalább a mostaninál feldolgozottabb formában tudnánk értékesíteni a gyapjút.
A juhágazatnak szerinte szüksége lenne egy gyapjúmosó üzemre, ahonnét már gyapjúszalag formájában kerülne piacra ez a termék, a magasabb feldolgozottság miatt jóval nagyobb hasznot hozva a gazdáknak.
Az anyajuhokat, ürüket és kosokat tavasszal, a legelőre kihajtás után, az időjárástól függően először május végén, másodszor július végén, augusztus elején nyírták. A juhnyírást vagy maguk a gazdák, illetve – főleg uradalmakban – napszámra vagy átalánybérre fogadott, hozzáértő nyírók végezték speciális ollóval. Az állatot a fejénél kezdték nyírni, először egyik, aztán másik oldalon vágták le a gyapjút vagy szőrt, vigyázva, hogy a bőrt meg ne sértsék, és a bunda egy darabban maradjon. A juh farkán és farán levő csimbókos szőrt külön válogatták. Volt, hogy a nyírást megelőzően az állatokat folyóvízben vagy tóban többször megúsztatták, hogy a szennyet és a zsírt a gyapjúból kiáztassák – írta a hagyományokról a Magyar Néprajzi Lexikon.
Ezt mi magunk is tapasztaltuk a Hortobágyon, Mező Antal tanyáján járva, ahol végignézhettük, miként dolgozik csapatával a balmazújvárosi Nagy Sándor. A merinónál jóval kisebb testű hortobágyi rackákat egyenként hozták ki a hodályból, majd a juhász segítségével „farra ültették” az állatokat. A nyíró előbb egyik, majd másik oldalról fogta át, először a kezével, aztán a lábával, majd az elektromos fésűs nyíróval fejtől farokig letolta a gyapjút. Különösen ügyelt az érzékeny részekre, vagyis a tőgyre és a pérára. Az anyák még a nyírás előtt megkapták az esedékes védőoltásukat is, így a gazda két legyet ütött egy csapásra, s nem kellett egy újabb alkalommal megbolygatni a nyájat. Mező Antal dormándi gazdatársához hasonlóan azt mondta: régebben a gyapjú kitermelte egy nyáj szinte egész éves fenntartásának költségeit, ma örülnek, ha a nyírás díját fedezi.
Komoly fizikai munkát jelent a nyírógépeket tartani, ráadásul egész nap lefelé görnyedve végzik ezt a munkát, ami a nyakat, derekat és a gerincet is megterheli. Nyugat-Európában elterjedt, hogy szemmagasságba állítják fel a juhokat egy nagyobb asztallapra, de Nagy Sándor szerint egy állványon állva nem feszülne meg eléggé az állat bőre, így könnyebb lenne belevágni. Ő egyébként főállásban egy balmazújvárosi biogazdálkodó telephelyét vezeti, nyírási szezonba azonban fizetés nélküli szabadságot vesz ki, s ilyenkor szinte megállás nélkül, gyakran még szombatonként is dolgozik. Hozzá hasonlóan a csapat többi tagjának is van „rendes” munkahelye, szakácsként, nádvágóként vagy épp pékként dolgoznak. Általában hatvan-hetven juhot nyírnak meg egy nap, de olykor ez felmegy százra is.
Lényeg, hogy a végén a gazda és az ő statisztikáik összességben stimmeljenek. A járandóságból közösen fizetik a benzint, s annak a segítőnek a napidíját, aki a levágott gyapjút összeszedi, zsákba csomagolja és felteszi a kocsira.