0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

Környezet, táj és a gazda

A nyitrai agráregyetemen beszélgettem Fehér Sándor professzorral, aki szomorúan konstatálja, hogy a napokban megszűnt náluk a környezetgazdálkodási szak. A tantárgyak némelyike szerencsére megmarad, de már csak a régiófejlesztési és a vidékfejlesztési szakokon oktatják őket.

Az egyetem az utóbbi években jelentősen átalakult. Hat karral működnek, de a nyitraiak is megérzik, hogy a szlovákiai diákság negyede külföldre jelentkezik egyetemre, főleg Csehországba – ahonnan a nagy részük már nem tér haza. És az egyetemek állami támogatását évről évre csökkentik. Fehér Sándor még 1991-ben végzett kertészként. Akkoriban nem volt szükség agronómusra, ezért a nyitrai közterület-fenntartóknál helyezkedett el.

Öt év után jelentkezett a környezetvédelem és ökológia tanári szakra, de egy év után úgy döntött, hogy tájépítészeti szakon szerez kisdoktorit. Azóta Nyitrán tanít.

A docensi munkáját Gödöllőn végezte 2009-ben, két éve pedig megkapta a professzori címet. A fő témája az agrárium, a táj és az ökológiai kapcsolódása. Külön kiemelte beszélgetésünk során a biodiverzitást, a fenntartható fejlődést és az intenzív tájhasználatot.

A környezetvédelem kérdései igencsak előtérbe kerültek az új európai közös agrárpolitikában, hogyan értékelné a környezetvédelem szlovákiai helyzetét?

– Az egész világon komoly dilemma, miképpen lehetne a gazdasági érdekeket összhangba hozni az ökológiai viszonyokkal, hogy a kettő ne üsse egymást. A gazda nem jótékonysági szervezet, neki nyereséget kell termelnie, és a környezetvédelem igénye is teljesen jogos. Az utóbbi évtizedben előtérbe került a világban az ökoszisztéma-szolgáltatás fogalom. Ez lehetne az a nyelv, amin a közgazdászok és a környezetvédők megtalálják a közös nevezőt.

A környezetvédő ért az ökológiai rendszerekhez, a közgazdász pedig tudja, hogyan kell egy ilyen rendszer jótéteményeit profitra váltani.

És ebbe a rendszerbe nagyon szépen belehelyezhetők stratégiák, filozófiai megközelítések, programok, sőt még a támogatási rendszerek is.

Ez a leírás megfogalmazható akár három szóval is: a jó gazda gondosságával.

– Ezzel csak egyetérteni tudok. Sajnos nálunk még nem foglalkozunk azzal a kérdéssel, hogy az ökoszisztéma nemcsak javakat ad, hanem károkat is okozhat. Például a virágpor okozza az allergiát, vagy az árvizek. Sajnos csak az adományokkal foglalkozunk, a rosszról valahogy megfeledkezünk. Az angolok erre a szolgáltatás ellentétjét jelentő „disservice” kifejezést használják, ami lefordíthatatlan. Talán ökoszisztéma-terhelésnek fordítható. Ha ezt is bele tudnánk vinni a stratégiákba, akkor már nemcsak az ökológusok mondanák a maguk igazát, hanem a közgazdászok is jobban értenék őket. Bár az utóbbi években kétségkívül megindult a párbeszéd az ökológusok és a közgazdászok között, amihez közös nyelv, közös definíciók kellenek.

Az ökoszisztémák szolgáltatásai és terhei felértékelhetők, ami jó érveket adhat a megegyezéshez.

Az agráriumnak nemcsak termelési funkciói vannak, hanem törődik a környezet védelmével, a tájjal, a helyi foglalkoztatással. Megannyi funkció, amit betölt, de ezt a társadalom mégsem honorálja kellő mértékben.

– Az eddig kiírt pályázatok ebbe az irányba mutatnak, csak az a baj, hogy túlságosan szét vannak darabolva, nincsenek rendszerbe foglalva. Kiírnak pályázatokat jó témákban, érdekes összegekkel, de mintha hirtelen fölindulásból írnák ki őket és osztanak szét egy kalap pénzt. Majd az egész ugyanolyan gyorsan lecseng, mert jön a következő világmegváltó ötlet.

Például nemrég megkerestek, hogy özönnövényeket irtanának. Két évre volt rá pénz, két évig irtották is őket. Mostanra az invazív növények újra felverték ezeket a helyeket.

A környezetvédelem professzora szemében milyen az ideális agrártáj?

– Ideális agrártáj nincsen. A diákjaimnak mindig bemutatok egy akadémiai tanulmányt egy községre kidolgozott tájjal – hogy ezt felejtsék el.

Az ökológus által kidolgozott térképeken minden ideális. Sok fű és sok vízfelület, fasorok, szélfogók, a patak meanderezik, tele kis mocsarakkal, a sarokban pedig valahol ott a búza.

A gazda rögtön azt kérdezné, hogy akkor ő hol termelhetne ebben a tájban. A gazdának profitot kell termelnie, és emiatt még az alap vetésforgót sem tudja betartani, még az egyetem tangazdasága sem. Ha a repce komoly jövedelmet ad, akkor a táj májusban a Szlovákiára jellemző óriástáblákon mindenhol sárgítani fog. Kereshetjük benne az ideális mozaikosságot.

Ha a vetésforgót sem tartjuk be, akkor hol vagyunk attól, hogy megfogjuk a szelet, az eróziót, hogy teraszoljunk?! Alig tudunk hatékonyan beavatkozni a tájba. Az ideális agrártáj megteremtése felé akkor tudunk elmozdulni, ha az a gazdáknak nem okoz különösebb anyagi gondokat.

Az egyik legvitatottabb EU-s cél a vegyszerhasználat csökkentése, illetve a biogazdálkodás arányának a növelése. Az itteni gazda viszont azt mondja, hogy mi a vegyszerhasználatban soha nem jutottunk el arra a szintre, mint a német vagy a holland gazdák.

– Amikor még diákok voltunk, bemutattak egy szép kisfilmet, hogy a DDT akár vajas kenyérre szórható. Azóta rájöttünk, hogy nem jó. Most a glifozátokkal vagyunk így. A glifozáthasználatot még védett vízpartokon is engedték, viszont lassan betiltják.

Indiában a DDT-t a mai napig gyártják és használják, azzal védekezve, hogy ők most itt tartanak a fejlődésben.

Alternatíva lehetne, hogy minél inkább a bio, az öko felé fordulunk. Részt vettem egy Radics László professzor vezette összeuró­pai projektben, amiben azt vizsgáltuk, milyen mechanizmusok szerint működik az ökológiai gazdálkodás Európában. Azt tapasztaltam Szlovákiában, hogy az ökogazdálkodásba bevont hektárok száma csak nagyon enyhén növekedett, viszont nagyon sok kérvény volt beadva az ökológiai átállásra. A gazdák öt évig kapták a támogatást az átállásra – csakhogy amikor ki kellett volna lépni a piacra, akkor jött a felismerés, hogy a termékeiket nem tudják eladni.

A szlovák piac árérzékeny, külföldre pedig nagyon nehéz kivinni, hisz ott is vannak biogazdák.

De nem kárhoztatom a gazdákat, mert miért folytatnák, ha nem tudják termékeiket megfelelő áron értékesíteni. Az EU-s elvárás az volna, hogy az agrártermelés 25 százaléka ökológiai legyen. Szerintem ez az árumennyiség eladhatatlan lesz.

Azért azt felvetném, hogy a vegyszer­ár mai 3–4 szeres növekedésénél már gazdasági szempontból is átalakul az öko és a konvencionális termelés jövedelemképző képessége közötti különbség, gondolva arra, hogy a biotermesztő nem használ műtrágyát.

– Ezt majd a piac valahogy beárazza. De nagyon a növénytermesztésre koncentrálunk. Például nem tudom elképzelni az állattenyésztést antibiotikumok használata nélkül. Esetleg a kisebb állományokat előnyben részesítő természetközeli tartási módoknál, de azok a méretük miatt szintén drágábban termelnek.

Az ökogazdálkodást kicsiben nyilván lehet működtetni, de a külföldi példák azt mutatják, hogy a megtermelt terményt minél jobban fel kell dolgozniuk, például a tejet sajttá.

Ehhez meg kell találni még a marketinget, létre kell hozni a rövid ellátási láncokat. Vagy ne is láncokról beszéljünk, hanem közvetlen termelő-fogyasztó kapcsolat kialakításáról, amivel kialakulhat a közösség által támogatott mezőgazdaság. Franciaországban 4 ezer ilyen közösség létezik.

Nálunk is vannak hasonló kezdeményezések. Felülről nem lehet elérni a 25 százalékos célt, hanem csak ilyen kereskedelmi rendszerek kialakításával. Persze ehhez ilyen szemléletű fogyasztók is kellenek, akik belátják, hogy a szezonalitásnak vannak korlátai: akkor kell enni a szőlőt, amikor érik, nem pedig karácsonykor.

Vannak vállalatok, amelyek deklarálják, hogy a gazda talaja mennyi többlet-CO2-t kötött meg, és elintézik, hogy a gazda megkapja érte a CO2-kvóta árát, és a vállalat így tudja értékesíteni például a szántás nélkül növénytermesztéshez szükséges technológiát.

– Ezt mi is tudjuk mérni az egyetemen. Termelési módszerekkel és a ciklusok zárásával meg lehet kötni az organikus szenet, de erre senkinek nincs igazán kidolgozott jó módszere.

Meg lehet állítani a szén elszökését, de ahhoz egészséges, humuszban gazdag talajok kellenek – márpedig olyan jelenleg nincsen.

Ha csak műtrágyázok, ha monokultúrában termelek, akkor azt nem lehet elérni. Itt jöhet az, hogy olyan módszerek, illetve növények termesztése után járna pénz a CO2-kvótákból, amik pusztán gazdaságilag esetleg nem annyira érdekesek. Tulajdonképp honorálnánk a gazdák környezetvédelmi szolgáltatását, például, hogy lucernát termeljenek még akkor is, ha nincs jelentős állattenyésztésük. Ugyanez van a tájalakításnál is. Ha egy gazdának a 10 hektárjából 1 hektáron fasort vagy vízfelületet kellene kialakítania, nem teszi meg, mert elveszít 1 hektárt. Viszont ha euróban be tudnánk mutatni, hogy megéri, mert a mikroklíma javulása miatt a többi 9 hektárján több terem, és még támogatást is kap hozzá, akkor meggyőzhető a gazda.

Eszembe jut egy pozitív példa az Egyesült Államokból. Szintén intenzív kereskedelmet folytat a világgal, és jönnek az invazív fajok, ahogy Európába is.

Viszont kiszámolták, hogy az özönnövények és más invazív fajok miatt az országnak százmilliárd dollárokban mérhető kára keletkezik évente. Rögtön fordulat történt az invazív fajok ellenőrzésében. De addig, amíg ki nem számolták a károkat, nem igazán törődtek velük.

Különböző témaköröket körbejártunk, arra viszont nem kérdeztem rá, hogy az utóbbi időben milyen kérdéskör foglalkoztatja a leginkább?

– Ott kezdeném, hogy tanítunk valamit az egyetemen, és amikor a diákok kimennek a gyakorlatba, akkor sokan csak pislognak, mert könnyen lehet, hogy az adott hely másképp működik, mint ahogy tanítottuk. Ehhez kell a hely hagyományos ökológiájának a tudása. Szinte minden évben elmegyek Hortobágyra egy természetvédelmi kutatótáborba. Ott láttam, hogy a helyi pásztorembereknek óriási tudásuk van, amit mi az akadémiai tudásunkkal átírunk.

Minden növényről tízperces előadást tudnak tartani. Vagy egy modern mezőgazdász el sem tudná képzelni a legeltetést a mocsárban.

Hasonló tudásuk van a szlovák hegyvidék pásztorainak, a bacsáknak is. Így jött az ötlet, hogy V4-konferenciát rendezünk kétévente a témában itt a Nyitra környékén. Nagy lehetőséget látok ebben a hagyományos ökológiai tudásban. Képletesen szólva, ma már újra tudjuk, hogy a szikest nem elég kaszálni, de legeltetni kell. Csak ezt a tudást egyetemen nem tanítjuk, mert sokszor az oktató sem tud róla.

Az Agrárminisztérium kapcsolatrendszerében lévő külhoni ma­­gyar gazdák programjairól a www.hatartalangazda.kormany.hu honlap tájékoztat.

 

Forrás: Magyar Mezőgazdaság