Hollandiától Mezőmadarasig - Az egész több, mint a részek összege

Az Intézet vezetőjeként a szakpolitika és a piac hiteles tájékoztatásáért felel, emellett a jövő vidékfejlesztési szakembereinek képzésében is részt vállal. Amit átad számukra, az jelentős részben személyes tapasztalatain alapul.

Részben Hollandiában diplomázott, ahol sokat tanult az ottani szemléletmódból. A hollandok ugyanis nagyon tudatosan bánnak a terekkel. „Creating nature”, azaz létrehozzák és alakítják a természetet és kiválóan hasznosítják azt. Nagy hangsúlyt fektetnek a tudásátadásra is.

Vidékfejlesztési módszereik a kollektív problémamegoldásra, az érintettek teljes körű bevonására épülnek. Ahogy az igazgató úr fogalmazott: „Itthon is nagyon hasznos lehetne, ha nem egy irányból, hanem közösen, együttműködésben igyekeznénk megoldani a vidékfejlesztési feladatokat.”

Egyetemistaként egy vidékelemzési programban is részt vett, amely valós problémára, egy tervbe vett repülőtérfejlesztésre irányult. A hallgatók feladata volt, hogy az érintett gazdálkodókat, önkormányzati és civil képviselőket bevonva, kerekasztal-beszélgetések során képviseljék és ütköztessék a különböző álláspontokat. Végezetül pedig közösen fogalmazzanak meg egy működőképes egyezséget. Egy, a dabasi térségben készülő fejlesztési stratégia érdekében hasonló feladatot jelölt ki egyetemi hallgatói részére, melynek eredménye meggyőzte a helyi szereplőket is. A kollektív döntéshozás lassabb folyamat, de – ahogy Goda Pál is rámutatott –, sokkal tudatosabb beavatkozásokat tesz lehetővé.

Hollandia előtt Indiában ismerkedett működő vidékfejlesztési gyakorlatokkal. Egy nemzetközi közgazdász diákszervezetnek köszönhetően, három és fél hónapot töltött az ország déli részén, Bangalortól 150 kilométerre, Velorban, ahol az ötvenes években hatalmas mangóültetvényt hozott létre az egyház.

Az öntözővíz biztosítása érdekében kivágták a fákat a környező területeken és hatalmas ciszternákat építettek, aminek azonban az lett a következménye, hogy erodálódott és elsivatagosodott a talaj.

Dr. Goda Pál is részt vett a 250 hektáros gyümölcsös újra telepítésének tervezésében. Monokultúra helyett többféle, jól értékesíthető olajnövényre, valamint - talajtakaróként - lucernára alapozták a művelést. Az utóbbi választásakor lényeges szerepet játszott, hogy megköti a nitrogént, valamint takarmányt biztosít a területen tartott szarvasmarhaállománynak. Mivel az olajnövényekből előállított bioüzemanyag kiváltotta a szárított tehéntrágya elégetését, az visszakerült a földekre, fenntarthatóbbá téve a talajgazdálkodást. A modell bevált, és az ültetvény azóta is él, bevételt biztosítva a térségben élőknek.

Hasonlóan sikeres volt az a komplex terület-, közösség- és vidékfejlesztési, kertépítési, finanszírozási program is, aminek a kidolgozásában Dél-Afrikában vett részt. Megérkezésekor megkérdezte tőle a mentora, egy idős pszichológus, hogy mit tart a legfontosabb tanulnivalójának. Azt válaszolta, szeretné rendszerben látni a vidékfejlesztést. Ezt követően, a mentora tanácsára, olvasta el a magyar származású biológus, Karl Ludwig von Bertalanffy általános rendszerelméletét. Ez az 1953-ban megjelent tanulmány a későbbi munkái során is sokat segített a rendszerszemléletű gondolkodásban. „Az egész több, mint a részek összege. Nem elég összepakolni, össze kell hangolni a részeket” – mutatott rá a vidékfejlesztési szakember.

Ennek érdekében létrehoztak egy mintakertet, hogy megtanítsák a résztvevőknek, hogyan kell összegyűjteni az esővizet, hogyan kell egy egyszerű csöpögtető öntözőrendszert építeni. Sok nehéz sorsú embert vontak be a programba, de fontosnak tartották, hogy fizessenek a részvételért, ezáltal is érdekeltté téve őket az eredményességben. Találtak banki alapot, amely mikrohiteleket biztosított, melyeknek a törlesztését csak a termelési ciklus végén kellett megkezdeni. Több ezer embert tanítottak meg a kerten keresztül tervezni, gazdálkodni, pénzzel bánni, felelősen teljesíteni, ennek köszönhetően 90 százalékuk két éven belül visszafizethette hitelét.

A tanulságos világjárás fontos állomása volt az erdélyi Mezőmadaras is, ahová egyetemi professzorát kísérte el fényképezni, „állványt fogni”. Az ottani színmagyar közösséget már évek óta támogatták a gödöllői egyetem szakemberei. Bár a jószándék vezette őket, hosszabb távon problémákat is okoztak, amely Goda Pál szerint egyéb agrárfejlesztések esetében is gyakran előfordul, ha nem a helyi együttműködésen és igényeken alapul a fejlesztés. A Székely Mezőségben több száz éve legeltetéses állattenyésztés folyik. Az alacsony tejhozamok orvoslására a gödöllői kutatók javaslatára más típusú takarmányozással, silóval, illetve szenázzsal igyekeztek segíteni. Ennek hatására a gazdálkodók feltörték a nadrágszíjparcellákon az ősgyepet, és ezekben a csíkokban silót kezdtek termelni.

Az első 2-3 évben megduplázódott ugyan a tejtermelés, de közben az eső kimosta a talajt, mert nem volt, ami megkösse. A helyi református lelkész és felesége támogatásával, az agrárközgazdász a hosszú távú, közös fejlesztésre biztatta az érintett gazdálkodókat.

Ha mindenképp silót akarnak termelni az ősgyepen, ne vertikálisan, hanem – együttműködésben – horizontálisan tegyék. Emellett az európai uniós csatlakozásra készülve arról is beszélt a helyi közösségnek, miként működnek a vidékfejlesztési és agrártámogatások, és hogyan érdemes hasznosítani ezeket.

Arra a kérdésünkre, hogy miként látja ma a hazai vidékfejlesztés helyzetét, az Agrárközgazdasági Intézet igazgatója így felelt: „Alapvetően akkor számít egy terület fejlettnek, ha a lakói a saját döntésükből és nem kényszerből élnek ott, és az adott közösség határozza meg a saját igényeit. Felesleges például minden városi funkciót belepréselni egy faluba, mert nem lesz fenntartható. Nagy kérdés az is, hogy az agrárium és a hozzá kapcsolódó feldolgozóipar, valamint a kereskedelem mennyire képes betölteni az elsődleges foglalkoztató szerepét. Kutatások szerint nem feltétlenül csak ezek mozgatják a vidéki életet, meghatározók lehetnek a szolgáltatások és egyéb tevékenységek is. Az EU-ban kihívást jelent, hogy van egy közös agrárpolitikánk, amely a vidéki térségekben főként az agráriumra fókuszál, miközben másféle politikák próbálják a vidéki területeket fejleszteni. Nehéz ezeket a programokat összehangolni.”