0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 29.

Elmerült figyelem

Úszó, lebegő tárlatként újították meg a halászati kiállítást a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban. Részben azért, hogy érvényesülni tudjon az eddig tablókkal takart gótikus épületbelső. Mi az, ami különösen figyelemre méltó a halászatban egy néprajzos muzeológus számára? Erről is beszélgettünk Balpataki Katalin kurátorral.

Az 1850-es években kezdett nagy folyamszabályozásig időszakosan hatalmas vízfelületek borították az ország területét, ennek következtében azonban jelentős mértékben felszámolták az ártereket, mocsarakat, lápokat, csak a Tiszán 111 kanyarodást vágtak le. Gyorsabb vízfolyások, magasabb partok jöttek létre, megszűntek a vízzel elöntött területek, de ezzel együtt az ívóhelyek is.

Az 1860-as-70-es évekre már halhiány alakult ki az országban.

Herman Ottó volt az első, aki felismerte, hogy nemcsak a korábbi hal- és fajbőség, hanem egy ősi foglalkozás is feledésbe merülhet a folyamszabályozással. Ezért kezdte el gyűjteni a hagyományos, szabad vízi halászat eszközeit és módszereit, amely alapján létrejött az eredeti, első halászati kiállítás.

A vízgazdálkodás változásával szinte egy időben kezdődött el a mesterséges halszaporítás, a hazai halgazdaságok története, amelyek eredményei a mai napig világhírűek. Ilyen volt például Woynárovich Elek szabadalma az 1950-es évek végén, amely a ponty mesterséges szaporítását tette lehetővé. A hidrobiológust 1990-ben a Világ Akvakultúra Egyesület tiszteletbeli örökös tagjává választották, és a Svéd Fejlesztési Szövetség első halászati díjazottja volt.

A hónap elején megnyitott új állandó kiállításban sok olyan eredeti eszköz látható, amelyeket még Herman Ottó gyűjtött, és számos általa készített maketten csodálhatjuk meg az egykori halászok leleményességét.

Erre utalnak a nádból, vesszőből készült vejszék is, a rekesztő halászat vízi „labirintusai”, vagy a „nyargaló hajók”, amelyekkel a zsákmányt vontatták maguk után.

„Nagyon jól kellett ismerniük a hal tulajdonságait ahhoz, hogy csapdába tudják ejteni” – mondta Balpataki Katalin, aki a kiállítás előkészítése során felfigyelt rá, hogy sok más népi mesterséggel ellentétben a halászathoz kevéssé kapcsolódnak népművészeti alkotások, míves eszközök, dísztárgyak, mondák, mesék. Szerinte azért, mert olyan foglalkozás volt, amely folyamatosan munkát adott a művelőinek.

Azért akad néhány halászathoz köthető kultúrtörténeti érdekesség. Például az, hogy a tanya szavunk eredetileg azt a helyet jelölte, ahová egy halászati szakaszon kihúzták a zsákmányt. De ilyen a pákászok feledésbe merült, titokzatos világa is. Sokan tudják róluk, hogy a halászat speciális ágát képviselték, de azt talán kevesebben, hogy többnyire olyan emberek voltak, akik a törvény vagy a háború elől bújtak a lápvidékre, távol a társadalomtól. Mivel mindent a saját természetes környezetükből nyertek és készítettek, gyakorlatilag nem hagytak ökológiai lábnyomot. Csíkot fogtak, tojást, piócát, gyógynövényt gyűjtöttek. Különleges életmódjukról kiállított tárgyaik – kagylókanalak, tökhéjúszók, süllyedést akadályozó pákászbocskorok – mesélnek.

Az újrafelhasználás és a természet adta lehetőségek még a legújabb eszközökben is jelen vannak a halászatban – emelte ki a szakember.

A 2013-as halászati és vízgazdálkodási törvény megszüntette a szabadvízi nagyhalászatot, és szabályozta a horgászatot, valamint kishalászatot, elsődlegesen azzal a céllal, hogy minél inkább kiszoruljanak a természetes vizekből az invazív fajok, és minél teljesebb diverzitás alakuljon ki a Kárpát-medencei őshonos halfajok tekintetében. Nem véletlen, hogy a védett fajok többsége lápvidéki, jelentős részük csík, amire elsősorban a pákászok halásztak annak idején.

Miközben a sport- és hobbihorgászat az egyik legnépszerűbb szabadidős tevékenység lett az országban, ki gondolta volna, hogy az első összefoglaló szakkönyvet egy angol apátnő írta róla?

A horgászok és halászok a mai napig olyan emberek, akik elmerült figyelemmel fordulnak a természet felé.

Ők azok, akik észreveszik és jelentik a vegyi szennyezéseket és a nyomukban járó katasztrófákat. Kár, hogy sokszor hónapok telnek el a valós intézkedések megkezdéséig – jegyzi meg a muzeológus szakember -, de szerencse, hogy a vizeink mindig képesek a megújulásra.

Forrás: magyarmezogazdasag.hu