Egy igazán különleges ember – Rodolpho Riskalla paralimpikon

Előző számunkban említettük, hogy Rodolpho segítséget fog nyújtani a Pilisjászfalun megrendezésre kerülő első nemzetközi paradíjlovas-verseny előkészítésében. Rodolpho betegsége előtt nagydíjas lovas volt, tagja a brazil csapatnak. Öt éve versenyez paraversenyzőként díjlovaglásban, miután 2015-ben egy súlyos fertőző meningitisből egy hónap kómában töltött idő után felépülve elvesztette jobb kezén az összes ujját, a bal kezén is majdnem mindet, és mindkét lábát térdtől lefelé amputálni kellett.

Az FEI Para Díjlovas Bizottságának és a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökségnek a tagja; úgy érzi, ezzel tudja viszonozni azt, amit az elmúlt évek alatt adott neki a sport. Teljes életet él, mindezen elfoglaltságok mellett a híres Dior divatháznak is dolgozik mint rendezvényszervező menedzser. Rodolpho személyében egy rendkívül kedves fiatalembert ismerhettünk meg, akiből csak úgy sugárzik az erő és a kitartás.

A riói olimpia után lovat keresett magának, de a történtek miatt sokan féltek neki lovat eladni. Aztán 2017-ben valaki, akivel már régóta kapcsolatban volt, az Ann Kathrin Linsenhoff tulajdonában lévő Don Henricót ajánlotta neki. Vele indult Tryonban a világbajnokságon, és a tokiói olimpián is. Idén a vb-n két bronzérmet szerzett a lóval, akinek ez volt az utolsó sportban eltöltött éve, mert idén tölti be a 19. évét. (Don Henrico búcsúztatása lapzártánk idején zajlott ünnepélyes keretek között Frankfurtban, a Festhalle csarnokban rendezett nemzetközi lovasfesztiválon.)

Most már ott tart, hogy úgy érzi, azt az álmát is el tudja érni, amiről még a betegsége előtt álmodott, hogy a legmagasabb szinten űzze ezt a sportot és a paradíjlovaglás mellett a „normál” lovasok között is elérjen a csúcsra. Fontosnak tartja a napi edzést, a profi sportolóknak nagyon kemény életük van, sok hullámvölggyel és hullámheggyel, sok utazással, az otthonuktól akár több ezer kilométerre lakva, de megéri. Azok az évek, amelyek a „balesete” óta elteltek, sokkal többet adtak neki, mint amennyit elvettek. Máshogy látja az életet, az embereket. „Az üzenet, amit szeretnék átadni, nemcsak a sportra, de az életre is vonatkozik: hogy sokkal többet képesek vagyunk megtenni annál, amit valaha álmodtunk.” Az első dolog, ami azután eszébe jutott, hogy megtudta, amputálni kell a jobb kezét, hogy soha nem lesz képes lovagolni, mert ő jobbkezes. És mégis sikerült.

Mi adott erőt ahhoz, hogy újra nyeregbe ülj?

Az egész életem a lovakról szólt. Az erőt az adta, hogy céljaim voltak, normális életet akartam élni és az elhatározásom, hogy indulni akarok a paralimpián.

Természetesen a családom is hatalmas erőt adott, akik azóta is folyamatosan mellettem állnak, rengeteget köszönhetek édesanyámnak és a húgomnak.

A betegséged után mikor kezdtél el lovagolni?

Még nem engedtek haza a kórházból, már kiszöktem versenyeket nézni. 2015. augusztus közepén lettem beteg, október közepén történt meg az amputáció, 2016. január másodikán pedig már lovon ültem úgy, hogy még nem volt kész a protézisem. Tehát mondhatjuk úgy, előbb ültem lovon, mint újra járni tanultam volna. Amikor feltettek a lóra, éreztem, hogy menni fog. Ezután már semmi sem állíthatott meg. Mivel elhatároztam, hogy indulni fogok a riói paralimpián, rövid idő állt rendelkezésemre, hogy kvalifikációt szerezzek. Az első kvalifikációs verseny április elseje környékén történt, miközben hivatalosan május elsején hagyhattam el a kórházat. Kimehettem hétvégenként, de természetesen csak pihenni, élvezni az otthonlétet.

Február végén, március elején kezdtem el újra járni tanulni. Azt tudni kell, hogy a protézis használata nem csak annyi, hogy felveszem és újra tudok járni… ez egy hosszú folyamat, amíg az ember megtanulja használni.

Milyen érzés volt először lovon ülni?

Természetesen kicsit más volt, hiszen hiányoztak a lábaim és a kezeim, és akkor még protézisem sem volt, de az egyensúlyom megmaradt. Az érzést úgy tudnám leírni – és ezt azok fogják érteni, akik lovagolnak –, hogy olyan volt, mintha kengyel nélkül lovagolnék. Ezt később a protézisek korrigálták és a végére nagyon jó érzéssé vált újból a lovaglás.

Mi az, amit máshogy használsz a testedben?

Minden az agyból indul, kicsit mindent újra kellett tanulnom. Az egyensúlyom megmaradt a lovon, de meg kellett tanulnom máshogy adni a lábsegítségeket és a kezemmel is máshogy kellett megoldani a szárhasználatot.

Hány lovat lovagolsz napi szinten?

Van segítséged a lovak körül, vagy mindent magad csinálsz az ápolástól a nyergelésen keresztül a lovak képzéséig?

A lovak előkészítését meg tudom magam is oldani, de az istállónkban van, aki segít, mert így gyorsabb. A versenyeken pedig a húgom segít, aki mindig velünk van a versenyeken, ő a felelős a lovakért, az utazás előkészítéséért és a versenyzéssel kapcsolatos minden feladatért.

Ki az edződ?

Az édesanyám, aki díjlovasbíró, edző, és van egy német edzőm is Németországban, ahol élek, és a lovaim is az ő istállójában vannak. Amikor nem vagyok ott, mint például most is, ő edzi a lovaimat.

A lovak, amiket lovagolsz, milyen gyorsan tudnak alkalmazkodni a te segítségeidhez?

Ez a lótól függ, hogyan lovagolták előtte, ez épp olyan, mint mindenkinél. Van olyan ló, ami passzol hozzánk és van, ami nem.

Vannak olyan lovak, amelyek jobban tudnak alkalmazkodni akár ahhoz is, ha például a lovas folyamatosan rázza a kezét, mert nem tudja a mozgását kontrollálni, de sok ló ezt nem viseli el.

Olyan speciális feladatokat, mint például az ugrásváltás, hogyan tudsz végrehajtani?

Először is, ha valaki valamilyen fogyatékossággal rendelkezik és lóra ül, gondolkodnia kell, hogyan tudja megértetni a lóval, mit szeretne. Ebből a szempontból én szerencsés vagyok, mert a lábprotézissel a ló egy kicsit érzi a lábsegítséget, természetesen sokkal kevesebb nyomást tudok gyakorolni. Addig kell kísérletezni, amíg meg nem találjuk a megfelelő módot arra, hogy megértessük a lóval a feladatot. Ez ugyanúgy igaz mindenkire, hiszen ha valami nem működik a lóval, akkor más megoldást kell keresni. Minden ló más egyéniség, képesnek kell lennünk alkalmazkodni.

Láttam, hogy a szár, amit használsz, más, mint a szokásos. Hogyan tudsz finom segítségeket adni a lónak, különösen nagykantárral?

Két évbe telt, mire kikísérleteztük, mi lesz a jó megoldás. Beszélgettem más hasonló hiányosságokkal rendelkező lovasokkal, kíváncsi voltam, ők hogyan oldották meg, de végül is az érzés az, ami meghatározó.

Nem tudok olyan finom kapcsolatot létesíteni a ló szájával, mintha lennének ujjaim, de megtanultam kompenzálni a könyökömmel és egy kicsit a csuklóm mozgatásával ezt. Persze nem tudok olyan gyorsan hosszú szárat adni a lónak, de ma már ezt is elég gyorsan meg tudom oldani. A nagykantárt is úgy kellett kialakítani, hogy külön tudjam kezelni a két szárat.

Miben különbözik a paradíjlovaglás a „normál” nagydíj szinttől?

Mindenben. Öt fokozat létezik, én a IV-es fokozaton versenyzem. Rengeteg átmenetet kell lovagolni, kisköröket, és a bírók minden apró dologra figyelnek. Ha Szent György-díjat lovagolsz, vagy nagydíjat, akkor a mozdulatok egymást követik, a paradíjlovaglásban az egyenességet, az elengedettséget, a támaszkodást és az átmenetek lovaglását lesik árgus szemekkel.

Most úgy érzem, hogy a Szent György-díj szinten versenyző lovam sokkal jobb állapotban van, mint előtte, sokkal jobban reagál a segítségekre.

Mit gondolsz; a betegséged előtt voltál jobb lovas, vagy most vagy jobb?

Úgy gondolom, most máshogy lovagolok. Természetesen nagyon sokat tanultam és jobb is lettem, hiszen nagyon sok türelemre tettem szert, mert be kellett gyakorolnom, hogy várjak. Amikor az embernek épek a kezei, megvan minden ujja, akkor hajlamos túl gyorsan átlendülni a problémákon, de a mostani testemet nem tudom túl gyors mozdulatokra bírni. Mindig meg kell találnom előbb a megfelelő megoldást. Van, amikor ez hamar megy, de van, amikor nem.

Az előadásodban beszéltél a hullámvölgyekről. Mikor éreztél ilyet utoljára és miért?

Az életben, a sportban mindenkinek vannak hullámvölgyei, ez teljesen normális. Nekem az a lényeg, hogy mindig jobban jöjjek ki a hullámvölgyből. Ha mindig minden tökéletesen alakulna, lehet, hogy nem lenne elegendő nyomás rajtunk, ami arra ösztönöz, hogy jobbak legyünk.

Hogy mikor éreztem ilyet utoljára? Talán a legbonyolultabb élethelyzetem közvetlenül a világbajnokság előtt volt, amikor a lovamat nem éreztem százszázalékosnak. Emiatt úgy gondoltam, nem állunk készen a vb-re. Természetesen kezeltük a problémát és ennek köszönhető, hogy sokkal jobban előkészített állapotban érkeztünk a vb-re. Ha ez a rossz periódus nem a vb előtt történik, lehet, hogy a vb-n jött volna elő, ahol nem lehet rossz napunk.

Említetted, hogy nehéz volt újra megtanulni járni a protézissel. Milyen érzés most? Vannak fájdalmaid?

Természetesen nehéz volt, de egész gyorsan megtanultam használni a protézist, visszaszereztem az egyensúlyom. Különböző protéziseket használok például futásra vagy lovaglásra. Ha túl sokat megyek – és legtöbbször túl sokat megyek –, akkor persze van olyan érzésem, mint egy rossz cipőben, amikor nyomja az ember lábát.

Milyen kiegészítő edzéseket végzel? Edzőterem, esetleg jóga?

Edzőteremben súlyokkal, illetve futógépen vagy biciklin erősítem magam. Véleményem szerint nagyon fontos minden lovasnak edzeni a testét, mert ugyanúgy, mint a lónak, a lovasnak is muszáj jó kondícióban lennie.

Volt izomlázad az első lovaglások után?

Igen, borzalmas izomlázam volt. Legalább hat hónapig nem lovagoltam, nagyon sok izmot vesztettem, lefogytam a betegségem alatt. Amikor azt gondoltam, hogy simán kiülöm majd az ügetést, akkor szembesültem vele, hogy csak pattogok a nyeregben. Szegény ló meg azt gondolta közben, hogy kérlek, lovagolj inkább könnyűügetésben! Másfél-két hónap edzés kellett, hogy visszanyerjem az erőmet.

Mit gondolsz, a lovak óvatosabbak veled, jobban vigyáznak rád?

Megtanulják, hogyan érzel, emellett nagyon szerencsésnek vallom magam, hogy speciális kötődés alakult ki a lovammal, nagyon érzékeny volt felém, attól függetlenül, hogy nem egy könnyű lovaglású ló.

Akkor még nem voltam százszázalékosan fitt, ő ezt érezte és mindent megtett annak érdekében, hogy jól szerepeljünk.

Mi az, amit másképp csinálnál?

Talán, hogy ne veszítettem volna el a lábaim. De az igazság az, hogy ami történt, az tett olyanná, amilyen most vagyok. Mindenért meg kell küzdeni, semmi sem jön magától. Nem változtathatjuk meg a múltat, ami megtörtént, megtörtént, előre kell tekinteni. Persze nem tagadom, a betegség teljesen megváltoztatta az életem, de olyan pozitív irányba, amit sosem vártam. Úgy látom ma a dolgokat, ahogy sosem lettem volna képes a betegségem nélkül. Amikor a Dior cég felkért arra, hogy tartsak motivációs előadást a menedzsereiknek, nagyon boldogan és büszkén vállaltam.

Mi volt a legnehezebb a fia betegsége alatt és mi volt az első gondolata, amikor szembesült azzal, hogy Rodolphónak teljesen meg fog változni az élete?

Természetesen az, amikor egy hónapig kómában volt, hiszen nem tudtuk, mi fog történni, de akkor sem fordult meg a fejemben, hogy akár meg is halhat. Amikor magához tért, még megvoltak a lábai, nagyon beteg volt, iszonyú fájdalmak gyötörték. Aztán a nehézségeket úgy fogtam fel, mint megoldandó feladatokat, azon gondolkodtam, hogy fog megbirkózni az állapotával. Rengeteg kérdés kavargott a fejemben, tud-e majd még lovagolni, járni, de nem estem kétségbe, tudtam, hogy megoldjuk.

Miben más őt edzeni most, mint előtte?

Nem változott semmi, igaz, neki máshogy kell megoldani, hogy működjenek a segítségek, de ez az ő feladata (nevet).

Mindig mérlegelnem kell, mi az, amit meg tud csinálni, mi az, amit nem. Mivel nagyon jól ismerem a fiamat és a betegsége előtt is edzettem, így viszonylag könnyű dolgom volt vele.

Mi a véleménye Rodolphóról? Változott valamit? Ha igen, milyen irányba?

Úgy fogalmaznám ezt meg, hogy többet látok a fiamból, mint előtte, sokkal mélyebb lett a kapcsolatunk. Ő segített nekem átjutni azon a nagyon nehéz időszakon, amit a kórházban töltött.

Rodolpho, mit tanácsolsz a fiataloknak, akiknek a kamaszkor számtalan hullámvölgyet tartogat?

Először is fogadják el, hogy teljesen normális, ha vannak rosszabb periódusok az életükben. Ha valami nem sikerült ma, ne adják fel, gyakoroljanak tovább, gondolkodjanak el azon, vajon miért nem sikerült és mi lehet a megoldás. Bízzanak magukban, mert az ember mindenre képes.

Mit tanultál abból, ami veled történt?

Ahogy már említettem, sokkal türelmesebb lettem, de a kulcsszó az alkalmazkodás. Mindenkinek képesnek kell lennie kitolni a határait. Mindannyiunkban sokkal több erő rejtőzik, mint azt képzeljük.