A méhészet művészete 12 - A méhek és a lélek

Sylvia Plath méheitől a világot gyógyító méhészkedésig

A méhek az őszi fészekrendezés, szűkítés, könnyű takarás, atkairtás, egérrácsok feltétele után berendezkednek a télre. A kaptár lépeinek közepén fürtbe tömörülnek a hidegben, és lépről lépre vándorolnak, lassan elfogyasztva a mézkoszorúkban lévő telelőélelmet. Egy fürtben vannak, mesélem, s finom mozgással, kinetikus energiával tartják a meleget a család körül, középütt pedig ott a méhcsalád központi alakja, az anya.

De ha minden rendben van, a méhek az őszi napfordulótól kezdve elkezdnek befelé figyelni, különös állapotba kerülnek, amelynek a téli napforduló a mélypontja, amikor teljes a nyugalom és a csönd a méhes környékén. Aztán az anya újra elkezd fiasítani, a méhcsalád lassan mozgásba lendül, és a tavaszi napfordulóra csodálatos kiáradásnak lehetünk tanúi.

Persze az időjárás, s annak változása már sok esetben közbeszól, és az, ami régen elképzelhetetlen volt a mi égövünkön, már gyakrabban előfordul, vagyis hogy a méheknek nincs meg ez a nyugalmi időszak, hanem végigfiasítják a telet is. Többször is tanúja voltam, hogy a karácsony körül érkező enyhülésben a fürtök felbomlanak, és kirepülnek a méhek, s ha hirtelen visszahűl az idő, nagyon igyekezniük kell, hogy ismét fürtbe fejlődjenek. De a mi méheink természetes ritmusából az fakad, hogy a napfordulókhoz és az időjáráshoz igazodva, télen behúzódnak, tavasszal kiáramolnak, fejlődnek, szaporodnak, nyáron gyűjtenek, ősszel rendeződnek, s kezdődik minden elölről.

Ez a körforgás, amihez a jó méhésznek is alkalmazkodnia kell, kénytelen odafigyelni és együtt élni méheivel, s mindeközben egyszerre látja a természet körforgását kicsiben és nagyban.

Az ilyen alapos, részletekbe menő, elmélyült tevékenység nemcsak a külső megfigyeléseket erősíti, hanem befelé is irányítja a figyelmet.

A jó méhész nemcsak kint dolgozik, a méhesben, nemcsak bent, a műhelyben, hanem önmagában is. A méhészet, jó esetben, nemcsak külső munka, nemcsak állattartás, nemcsak méztermelés, hanem szellemi és lelki folyamat is.

A jó méhész aggódik méhcsaládjaiért, de pontosan tudja, hogy a természet törvényei szigorúak, s ha kell, akkor fel is tud oszlatni egy családot, hogy három másikat megmentsen. A jó méhész arra törekszik, hogy állománya erős és egészséges legyen, és csak a felesleget veszi el a megtermelt mézből. A jó méhész tudja: ha méhei jól érzik magukat, akkor ő is jól fogja. A jó méhész a természet legkülönlegesebb teremtményeivel kerül közvetlen kapcsolatba: a méhekkel.

Ember és rovar ilyen szoros kapcsolata ezer és ezer mítoszt és történetet ihletett. Igyekeztem, igyekszem ezeket a méhészet művészete esszésorozatban körbejárni, megmutatni, s most az egyik legkülönösebb, legnehezebben elmondhatóhoz érkeztem: a méhek és az emberi lélek kapcsolatához. Két történeten keresztül igyekszem megmutatni, hogy pontosan miről is van szó, remélve, hogy olvasóim, akár méhészek legyenek, akár nem, majd eltűnődnek, utánanéznek, ihletet nyernek általuk.

A méhekkel és a méhészeti termékekkel való gyógyítást nevezzük összességében apiterápiának. Közismert a méz gyógyhatása, ősidők óta alkalmazza az emberiség, ahogy ma már a propolisz antibakteriális, antivirális erejét is mindenki ismeri. A méhméregterápiáról már kevesebben hallottak, holott igen komoly eredményeket értek el vele reumás vagy szklerózissal küzdő betegeknél. A méhek által kibocsátott, átszűrt levegőt eredményesen alkalmazták asztmás betegeknél, s kevés megnyugtatóbb dolog van, mint egy méhesházban, vagy ahogy ma divatosabb nevezni, apiterápiás házban a méhek zümmögése mellett pihenni. Ami nekünk, méhészeknek már természetes és fel sem tűnik, az a legtöbb embernek maga a csoda. De gondoljunk csak arra, amikor szezonban végigdolgozunk egy napot a méhekkel, este, amikor lehajtjuk fejünket, még fülünkben hallik a zümmögés, tüdőnk megtelt az édes illattal, és mélyen, nyugodtan alszunk el.

A méheket nem véletlenül tartják idilli lényeknek. Még ha mi tudjuk is, hogy a méhek világa szigorú és következetes, azért nem egy kiváló méhészt láttam még sok év után is elcsodálkozni azon, ahogy egy méhcsalád él, szerveződik, lüktet. Amikor elfáradtam, volt, hogy csak leültem és figyeltem, ahogy a méhek aranyló folyamban röppennek ki-be a kaptárakból. Különös, de ilyenkor hamar megnyugodtam, ellazultam, s amolyan „minden rendben” érzésem volt. Többször meditáltam is méheim között (1. kép), munka közben vagy csak egy-egy reggelen, s ahogy elmém egyre nyugodtabb állapotba került, úgy fordult elő, hogy a méhek jobban megmutatták magukat. Kezemre szálltak, vagy egyszer csak észrevettem, hogy egy lódarazsat, amelyek ellen együtt küzdöttünk a nyáron, hogyan fognak körbe és terítenek le.

A magyar méhészet nagymesterei, akik előttünk jártak itt, AMBRÓZY, ÖRÖSI és ZSIDEI is nagyon fontos időszaknak tartották a telet, amikor a méhész tanulhat, olvashat, pihenhet és felkészülhet. A méhészetnek tehát van valamilyen különös lelki hatása is, amit nálamnál sokkal okosabb és hozzáértőbb emberek is észrevettek és tanulmányoztak már.

Már utaltam korábbi írásomban SYLVIA PLATH-ra (2. kép), a XX. századi modern világirodalom kiemelkedő költőnőjére. Plath amerikai származású volt, kora gyermekkorában elveszítette édesapját, aztán tündöklően tehetséges költőként egy ösztöndíjjal került Angliába, ahol megismerkedett TED HUGHES-szal, a szintén kiváló angol költővel, összeházasodtak és két közös gyermekük lett. Közben az angol vidékre költöztek – egy különösen értékes rádióinterjúban erről hosszasan beszélnek –, és persze gyönyörű, megrázó verseket írtak mindketten. Azonban Sylvia Plath mindeközben igen súlyos lelki betegséggel, depresszióval küzdött, s ez tükröződik nemcsak verseiben, hanem leghíresebb művében, Az üvegbúrában is. A kétgyermekes édesanyává vált költőnő nem tudott mit kezdeni a neki szánt háziasszony- és anyaszereppel, s egyre súlyosabb rohamai voltak. A költőkre jellemző önelemzés hamar megmutatta, hogy édesapja korai elvesztése óta „nincs rendben”, több verse is szól az „apáról”, és a vele való ellentmondásos kapcsolatáról. „Sylvia Plath nyolcéves volt, amikor apja meghalt, így túl sok emléke nemigen maradhatott róla. Mégis, az idők folyamán egyre több és egyre misztikusabb tulajdonságokkal ruházta fel. Végül összes kudarcának okát benne, illetve halálában látta. Apja hiányával volt jelen egész életében” (Fabó Kinga: Skizofrénia és nyelv. Személyiségvázlat Sylvia Plathról, 77. oldal).

A költőnő az említett interjúban is beszél arról, hogy „kilenc­évesen felnőttem, előtte minden varázslat volt”. Sylvia Plath apja OTTO PLATH volt, aki maga is méhészkedett, és nagyon értékes könyvet írt a poszméhekről (3. kép). A poszméhek annyira érdekesek és fontosak, hogy róluk külön szeretnék majd írni. GÖMÖRI GYÖRGY Angliában élő irodalomtudós és költő erre külön felhívja a figyelmet: „Külön elemzést érdemelne a méhek szerepe mind Plath, mind Hughes költészetében. […] Hughes kibontja a [méhészkedési] epizódot a Sylvia-féle stilizációból, és rámutat arra, hogyan függ össze a méhészet a tudatalatti kútjából szellemként felszivárgó Apával. Persze ezt Hughes korábban is sejthette volna, hiszen nyilván tudta, hogy Otto Plath entomológus volt, a méhekről írt könyvet, és Sylvia már első kötetében úgy ír magáról, mint A MÉHÉSZ LÁNYÁ-ról” (Gömöri György: Emlékszem az ujjaidra. Ted Hughes verseiről. Holmi, 1998; 6: 853.).

1962. június 8-án és 9-én Sylvia Plath és Ted Hughes egy méhésztalálkozón vesznek részt, amiről Sylvia naplójában hosszan ír, s megjegyzi, hogy vezetőjük „[e]gy halom kaptárra mutatott, apró ormokkal ellátott, fehér-zöld fadobozokra, és azt mondta, kaphatunk egyet, ha felállítjuk” (Sylvia Plath: Naplók. 1950–1962, Cartaphilus, 634. oldal). Másnap hazaviszik a kaptárt, benne a méheket, s ezzel nagyon fontos, ösztönös folyamat indul be Plath költészetében: „méhészverseket” kezd el írni. Ezek a versei sokkal inkább belső, lelki küzdelmeiről vallanak, mint a méhekről, ahogy a magyar kiadás jegyzetei között olvashatjuk:

Ő maga, mint félelmetes, ám halálra sebzett méhkirálynő, harmadik óriásként zárkózik fel a két kísértetalak, az apa és »a másik« mellé” (Sylvia Plath versei, Budapest, Európa Könyvkiadó 2002: 225.). Ha ezeket a verseket magyarul akarjuk olvasni, akkor be kell szerezni mindkét megjelent Plath-kötetet, s ezekben sincs benne az összes. Plath méhészversei közül nekem A méhes láda megérkezik című az egyik kedvencem, amelyben a költőnő azt írja, hogy:

„Vajon ignorálnának,
Ha kinyitnám a ládájuk, és félreállnék, mint egy fa?
Itt az aranyeső, szőke oszlopsora.
Itt a cseresznye tömérdek alsószoknyája.

Talán fütyülnének rám, ha
Gyászfátylasan lennék, holdruhában,
Nem vagyok a mézforrásuk,
Miért is bántanának.
Holnap én leszek a Jóisten, kiengedem őket a világba.

Csak átmenet a láda.”

(A méhes láda megérkezik.
Sylvia Plath: Zúzódások. Válogatott versek.
Tandori Dezső fordításai. 1978: 45.)

Ebben a gyönyörű versben és a néhány idézett sorban is jól érződik, hogy a költőnőnek a méhekkel való foglalkozás többrétű tevékenység volt. Nem csak egy hobbiról van itt szó. Plath szintén költő férje, Hughes írja egy másik versében, amire Gömöri is utal idézett tanulmányában, hogy

„Amikor méheket akartál, nem is álmodtam volna
Ez azt jelenti, hogy Apád feljött a kútból”

– s alighanem Plath pontosan az apjával való kapcsolatát, illetve annak hiányát élte újra a méhekkel való viszonyában, hiszen apja is méhészkedett. Plath tehát valószínűleg az első volt, aki terápiaként használta a méhekkel való foglalkozást.

Ha úgy érzi, hogy azonnali segítségre van szüksége Önnek, szerettének, barátjának, ismerősének, vagy munkatársának, a nap 24 órájában lehetősége van támogatást kérni az alábbi online felületen vagy telefonszámon: http://www.ongyilkossagmegelozes.hu/ Este 7 és reggel 7 óra között ingyenesen és anonim módon hívható telefonszám: +36 80 505 390

Ezt a terápiát azonban egyrészt már túl későn kezdte el, másrészt az önterápiának megvannak a maga korlátai. Plath utolsó versei között találjuk a méhes verseket, mert bár betelelte a méheket, de ő maga már nem tudta leküzdeni a depresszióját, és 1963. február 11-én, mindössze harmincévesen, kétgyermekes édesanyaként, bezárkózott a konyhába és magára nyitotta a gázt. Öngyilkos lett.

Minden ember mélységes mély kút

Sylvia Plath és a méhek viszonyáról azóta számos irodalomtörténeti tanulmány született, most csak arra kívántam felhívni a figyelmet, hogy a méhészkedés lehet egyfajta önismereti út is, amire az érzékeny költőnő ösztönösen rájött ugyan, de kibontani ezt már nem tudta, mert elhatalmasodott rajta lelki betegsége.

Jóval később azonban, a mai Görögországban (5. kép), Léroszon a méhészkedést alkalmazni kezdték a pszichoterápiában. Legutóbbi esszémben (Arisztotelész és a méhek megfigyelése) említettem, hogy görög utazásom során már felmerült Lérosz neve, ahol depresszióval és egyéb lelki és mentális zavarokkal küzdő emberekkel méhészkednek, immár évek óta.

A léroszi elmegyógyintézet XX. századi története megdöbbentően tragikus. Előbb olasz katonai erőd volt, aztán kommunista fiatalok átnevelő tábora, majd fogolytábor, később igen rossz hírű elmegyógyintézet. Rhodoszon élő barátnőmet és levelezőpartneremet, LIPCSEI MARIANN-t kértem meg, hogy ásson egy kicsit mélyebbre a témában, az ő leveléből idézek most: „Az 1957-ben itt alapított elmegyógyintézet embertelenségeinek a kiszivárgása a »89-es botrány« néven vonult be a történelembe. Abban az évben lett tudomása a világnak arról, hogy mi történik Léroszon, JOHN MERRIT újságírónak köszönhetően, aki odalátogatásáról az Observer címlapján számolt be. Ő úgy fogalmazott, hogy az ókori Görögországban az alvilág kapuja a Peloponnészoszon egy barlangban volt, a modern kori Görögországban a pokol kapuja Léroszon van. Az ezt követő nemzetközi felháborodás nyomására hozott intézkedéseket végül a görög kormány a léroszi helyzet felszámolására és egy országos pszichiátriai reform bevezetésére. Léroszon a betegekkel való embertelen bánásmód felszámolása, és szociális és munkahelyi rehabilitációjuk volt a cél, ami jogi kereteket 2002-ben kapott, amikor bejegyezték azt a szociális szövetkezetet (Social Cooperation of the Dodecanese Department of Mental Health), amely az általa létrehozott Caserma-farmon foglalkoztatást biztosít a máig Léroszon működő pszichiátriai intézet korlátozott számú betegének, segítve a társadalomba való visszailleszkedésüket. És ha jól látom, a méhészkedést 2015-ben kezdték el. Az elmegyógy­intézet története önmagában egy végtelenül sokkoló jelenség. Két dokumentumfilmet is készítettek róla, amelyek elérhetők az interneten. Sajnos meg is néztem őket… Nehéz elhinni, hogy a békés méhészkedő páciensek ugyanazon a Léroszon vannak most, ahol ezeket a filmeket forgatták pár évtizede. Ami tényleg fantasztikusan hangzik, az az, hogy teljes állásban foglalkoztatják ezeket a betegeket (vagyis pénzt kapnak a terápiás méhészkedésért), és közülük páran már önálló lakásban élnek, nem pedig a pszichiátrián.” Úgy tűnik, hogy a léroszi méhészkedés és a Caserma-farm tényleges megújulást jelentett.

A léroszi terápiának nagy híre lett, többen is forgattak róluk riportot, számos cikket találunk a témában, érdemes hangsúlyosan kiemelnünk, hogy

itt szakértő pszichológusokkal, pszichiáterekkel, terapeutákkal együtt dolgoznak a páciensek, tehát nem egyedül próbálják magukat meggyógyítani, s így a méhészet csak jó értelemben vett „ürügy”, amelyen keresztül újra felvehetik a kapcsolatot a természettel, önmagukkal, másokkal és lehetőség szerint a normalitással.

Szorosan idekapcsolódik, hogy mindeközben Angliában is végeztek egy komoly kutatást az elmúlt években, s alighanem ez az egyik leginkább figyelemreméltó tanulmány a témában. LINDSAY CORDERY-BRUCE írta le részletesen sokéves tapasztalatát arról, hogy különböző függőségekkel terhelt betegeknél, tehát főleg alkohol- és kábítószerfüggő emberekkel dolgoztak együtt egy kis méhészetben éveken keresztül, s itt milyen eredményeket értek el. A lényeg, hogy hogyan. Lindsay ugyanis leírja, hogy a méhészeti évet, tevékenységeket és munkákat követve, miről és hogyan beszélgettek a betegekkel, s hogyan segített a méhek élete és a méhekkel való kemény munka abban, hogy a függőségüket felismerjék és tovább lépjenek belőle a terápiában részt vevők. Ez a tanulmány egyébként nagyon jól dokumentált, nagyon fontos írás, amennyiben a méhekkel emberek lelkét is gyógyítani kívánják majd a jövőben (lásd Lindsay Cordery-Bruce: Cross-pollionating the evidence: A feasibility study into the therapeutic potential of beekeeping for adults with substance misuse issues. Cardiff Metropolitan University, 2021).

A lelki betegségek méhekkel való kezelése nem újdonság a modern társadalomban, már az első világháború után megfigyelték a poszttraumás stresszel küzdő, Amerikába hazatért katonáknál, hogy azok, akik a háború után méhészkedésre adták a fejüket, hamarabb és könnyebben vissza tudtak illeszkedni életükbe, ezért ezt később is alkalmazták hasonló nehézségekkel küzdő veteránoknál. De egy témánkba vágó fontos közleményben, amelynek az a címe, hogy

elsősorban az elmúlt időszakkal foglalkoznak (különös tekintettel a Covid-járványra és annak pszichés hatására), több kiterjedt kutatással a hátuk mögött. Arra jutnak, hogy azok, akik vidéken éltek, s lehetőségük volt több időt tölteni a természetben a lezárások alatt, könnyebben megküzdöttek a világjárvány és a következtében elrendelt lezárások egyébként elég súlyos pszichés, mentális hatásaival. Tanulmányukban leírják: „Nem csak egyéni történetek szólnak arról, hogy a méhészkedés hogyan segíthet a szorongás leküzdésében és a mentális egészség megtartásában. A méhészet terápiaként évek óta használatos, mint például fiatal bűnelkövetők esetében a visszaesést elkerülendő megelőzés (Tierney, 2012), és a poszt­traumás stresszel (PTSD) küzdő veterán katonáknál (Learning English, 2019)…” (Karin Alton és Francis Ratnieks: Can Beekeeping Improve Mental Wellbeing during Times of Crisis? Bee World 2021; 99: 2.43.). Hozzáteszik: mindegy, hogy sétálsz az erdőben, vagy csak elidőzöl a kertedben, vagy a méheidet szemléled, nagyon úgy tűnik a kutatások alapján, hogy mindössze heti két óra ezekből a tevékenységekből – persze rendszeresen – már a legtöbb ember esetében igenis segít megküzdeni a szorongással és fenntartani a mentális egészséget. Persze súlyosabb esetekben komolyabb és szakértővel, terapeutával vezetett, kontrollált terápiára lehet szükség.

Nem oldja meg tehát a méhészet, a kert, az erdei séta a modern ember minden gondját, de segíthet a lelki egészség megtartásában, a természettel való kapcsolatunk rendezésében. Ne feledjük: bármennyire is azt gondoljuk, hogy nem így van, mi magunk is a természet részei vagyunk.

A méhészet művészete, vagy az apikultúra így vezet el az ökoterápiához, vagyis a természettel való gyógyításhoz, amely egyenes út a biofília, azaz a természet szeretete felé. Ez a háromszög nem oldja meg a körülöttünk egyre súlyosbodó világválságot, de nagyon sokat segíthet, hogy helyes válaszokat találjunk kínzó kérdésekre, és normális emberek maradjunk a nem normális világban. A méhek megtaníthatják, hogy mi a befelé figyelés, az összetartás, a mértéktartás, az önfeláldozás, az alkalmazkodás, a túlélés, s azt is, hogy mi a kiáramlás, a szorgalom, a természet szeretete, az igazi bőség és a valódi boldogság. A legnagyobbak mindig a legkisebbektől tanulhatnak a legtöbbet.

Weiner Sennyey Tibor
költő, író, kezdő méhész

 

A cikksorozat korábban megjelent részei:

A méhészet művészete 11. - Arisztotelész és a méhek megfigyelése 1.
A méhészet művészete - „Elmondani a méheknek”
A méhészet művészete: A varázsló méhész
A méhészet művészete: A méhesház 2.
A méhészet művészete: A méhesház
Az ősmagyar méhészek
A rejtélyes kaptárkövek
Méhes filmek fesztiválja
A nap leányai
Az ősök méhei
A méhek és a költő - Weiner Sennyey Tibor bemutatkozása