Már az Agrárminisztérium által 1895-ben kiadott Gyümölcsészet című folyóiratban megjelent, hogy méhlegelőnek ültessük a Caryopteris mastacanthust, magyarul kékszakállt. Véletlenül találkoztam ezzel növénnyel az egyik dísznövénykertészetben, azonnal vásároltam is egy tövet. Valóban mutatós növényke, de nem igazán vonzotta a nappali megporzókat. Azért kezdem írásomat ezzel a példával, mert azóta számtalan növény ajánlottak már méhlegelőnek, de vajmi kevés vált be ebben a szerepben. Hiszen van, amelyik özönszerűen terjedt, kimondták rá az ítéletet, tűzzel, vassal, vencsellővel kötelező irtani.
Régi méhészkönyvekben gyakran találkozhatunk velük, de a most megjelent írásokban is olvashatunk hasonlókról. A teljesség igénye nélkül megpróbálok bemutatni egy csokorra valót.
Kezdeném talán a kínai mézesfával, sokan szívesebben használják a latinos evódia megnevezést. Bizony, ennek a fának a csemetéjét sokan elültették, már erdőknek kellene lenniük belőle – de hol vannak azok az erdők? A kérdésre egyszerű a válasz: hazánk területe nem felel meg a fa igényeinek, sőt bizonyos aszályos években még méhpusztulást is tapasztaltak rajta.
Egykor sok-sok méhész ültetett selyemkórót, de nem azért szaporodott el, mert ültették, hanem mert számára alkalmas területek kerültek ki a művelés alól, ezért azután megbízható méhlegelő vált belőle. Bizony, ezt a méhlegelőnket megirigyelték tőlünk, pedig a birka is szívesen fogyasztotta levelét, sőt szarvasmarhát is láttam, amint lecsípte tetejét. Kötelező irtását rendelték el mondvacsinált indokok alapján.
Ne feledkezzünk meg a tisztesfűről sem, egykoron még vonattal is vándoroltak a Duna–Tisza-közéről Békésbe. A méheket szállító tehervagont postán lehetett megrendelni, és személyvonattal továbbították. A méhkaptárakat a vasúti töltés mellé rakták le, jelentős volt a növény mézhozama.
A „pusztai kutyatej” nevét a felsértett levélen vagy szárrészen kicsorduló fehér, mérgező nedvéről kapta, bár a népi gyógyászatban szemölcsöt irtottak vele. Faluba Zoltán írja egy helyt: előfordult, hogy napi 8, azaz nyolc kiló gyarapodást is mértek. Ugyanakkor megjegyzi ebben az írásában, hogy egy alkalommal méhészek hívására ő is vándorolt kutyatejre, de bizony az az év eredménytelen volt. Dr. Szalai László könyvében olvashatjuk, hogy érzékeny emberekben enyhe mérgezést okozhat a méze. Méhészeti pályafutásom kezdetén még rozsdabarna virágporáért járták a méhek; sajnos ezt már nemigen tapasztalom. Ennek egyik oka élőhelyének eltűnése – „fenyőerdők” szenvednek rajta, rabolva azt a kevés talajvizet is, ami még van… de meddig.
Meg kell jegyeznünk, hogy a rovarvilág nem kártevő, a rovarvilág feladata a sokszínűség. Az emberiségnek egyre nagyobb mezőgazdasági területre van szüksége, ami viszont nem egyeztethető össze a sokszínűséggel. Ekkor jön a vegyszeres védekezés, ami a legegyszerűbb. Viszont nem minden esetben vagyunk kellően körültekintőek, mert a rovarvilágot maguk a rovarok is korlátozzák, ugyanis préda és predátor viszony van köztük.
Környezetünket igencsak belaktuk, de egykoron a tanyavilágban is használtak kerítést – no, nem az ipar által gyártott anyagokból, hanem sövényből. A sövényt képező növényekből kettőt emelnék ki.
Keskenylevelű ezüstfa. Az itt élő emberek inkább az olajfa vagy olajfűz nevet használták, mert keskeny, ezüstös levele a fűzre emlékeztette őket, szürkesége meg az olajfára. Természetesen rendszertanilag egyikhez sincs semmi köze. Biztonságos élő sövénykerítést lehetett nevelni belőle, mert bizony tövises őkelme.
Virágzása közvetlenül akác utáni, de néha az akác vége előtt elkezd virágozni. Virágja apró, sárga virágok tömege, kellemesen illatosak. A méhek szorgalmasan járják nektárjáért, méze kellemesen aromás, illatos, termése 8-10 milliméter, levelének színével megegyező, ezüstös, tojásdad alakú, lisztes húsú, benne barna, hosszúkás mag rejtőzködik. Termését szívesen fogyasztja a rigónép, ennek következében veti is azt, ezért a természetvédelem nem szereti, mert ott is nőhet, ahol az ember nem akarja.
Lepényfa. Mi, akik itt élünk, csak koronaakácként ismerjük, igazi élő kerítéselem, ezen a sövényen még a madár sem nagyon tud átjutni, nem is fészkel rajta egy sem, talán csak az ökörszem. Amerikából származik az istenadta, akár 10 méteresre is megnő, törzsét és ágait 10-15 centiméteres elágazó tövisek védik, törzsén a vörösbarna tövisek évente nőnek a régiek mellé.
Első pillanatban, amikor közelítünk hozzá, azt hisszük, méhraj van rajta, vagy inkább méhrajok, pedig csak a méhek szorgoskodnak ott. Virágzása akác utáni. Kevés van belőle, az erdészek nem szeretik, mert gonosz tövisei igen csak megkeserítik annak az életét, aki az életére tör. Bonyolult világunkban igazi határkerítést ültethetnénk belőle, azon a határszakaszon, ahol nem szívesen látott, agresszív emberek szeretnének átjutni. Természetesen ne azért ültessük, hogy ne tudjanak ott átjönni – mi méhlegelőt szeretnénk ott létrehozni. Nem biztos, hogy drága csemetékkel kellene próbálkoznunk, magról vetettel hatékonyabb, ezért felajánlok 5, azaz öt kilogramm magot tavaszi vetésre. Kérem méhésztársaimat, csatlakozzanak!
Fehér Péter, Kiskunhalas
Facebook
Twitter
Google+
LinkedIn
Print Mail
Print PDF
