A méhészet művészete - Űrméhek?

Nem, „űrméhek” – legalábbis jelenlegi tudásunk szerint – nincsenek, de az igazság az, hogy szám szerint több méhecske járt már a világűrben, mint ember.

Annak, aki elsőre legyintene erre a kérdésre, sem elemi kíváncsisága, sem fantáziája, sem fogékonysága nincs már sem a komolyabb kérdésfelvetésre, sem a tudományos megfigyelésre, amelyek nélkül nemcsak az élet, de a tudatos méhészkedés is igen nehezen fejleszthető. A méhek világűrben való vizsgálata és az ebből született eredmények igencsak elgondolkodtató következtetésekre vezetnek a velük való földi munkánkat, együttműködésünket illetően.

Amikor a rovarok világáról mesélek az érdeklődőknek, vagy megmutatom nekik „testközelből” a méhek életét, esetleg kiemelek egy keretet a kaptárból, rajta méhekkel, s közben elmondom a méhek biológiáját, már többször és többektől hallottam, hogy „ezek tisztára alien-ek”, vagyis „földönkívüliek”. De ez csacskaság, a méhek nagyon is „földiek”, sőt a tudomány jelen állása szerint ősibb élőlények, mint mi, emberek, sok-sok millió évvel régebben fejlődtek ki, mint a Homo sapiens.

A méh – az emberhez hasonlóan – olyan faj, amely jelentősen megváltoztatta a bolygó felszínét azzal, hogy a növényeket arra ösztönözte: hozzanak minél több virágot, és a rovarok általi beporzást részesítsék előnyben az öntermékenyülés vagy a véletlenszerű szélbeporzás helyett.

Mivel ez a beporzási mód sikeresebbnek bizonyult, mint a többi, egyre több virágos növény lett a bolygó felszínén, és háttérbe szorultak azok a fajok, amelyek nem kedveztek a beporzó rovaroknak. Szabályos verseny kezdődött a méhekért a növények között, hogy minél színesebb, vonzóbb, virágporban és nektárban gazdagabb virágokat fejlesszenek. Ennek a sok millió éven át máig is tartó kölcsönhatásnak az eredménye a sokszínű tavaszi mező, az illatos hárserdő, a csüngő akácvirág, a nektár, s végső soron a méz. A méhek tehát nagyon is szorosan kötődnek a bolygóhoz, ahogy az egész flóra milliószor millió szálon kapcsolódik a faunához, és viszont.

Különösen fontos és érzékeny elemek ebben a rendszerben a rovarok, a méhek és más beporzók, amelyeknek eltűnése, veszélyeztetése végzetes következményekkel jár az egész ökoszisztémára nézve, beleértve ebbe az embert is. Nem győzöm ajánlani e témában kortársunk, DAVID GOULSON könyveit, különösen a ‘Csöndes Föld – A rovarapokalipszis elhárítása’ címűt (Silent Earth – Averting the insect apocalypse, London 2021). De ha magyarul szeretnének a rovarok jelenlegi helyzetéről olvasni, akkor a most (2022-ben) megjelent és ingyenesen letölthető rovaratlaszt ajánlom a kedves olvasó figyelmébe (mtvsz.hu/rovaratlasz2022).

Becslések szerint egyébként mindössze négy évvel élné túl az emberiség a beporzó rovarok kipusztulását, de előbb szörnyű éhínségekkel, majd ennek összes súlyos következményével kellene szembenéznünk. Biztosak vagyunk abban, hogy a jelenlegi világválságot tovább akarjuk súlyosbítani?

Mi lesz a méhekkel a jövőben? Vajon az a megoldás, ahogy ezt milliárdos vállalkozók és fantaszták állítják, hogy a méhek majd elhagyják a pusztuló bolygót velünk együtt? Vagy valami egészen más? Mit mond a tudomány erről, és mit mond az irodalom? Talán éppen ezek miatt a kérdések miatt nem is csoda, hogy a beporzók, és ezen belül a mi mézelő méheink, igen kiemelt figyelmet kaptak az emberiség történetében kezdettől fogva, ahogy ezt korábbi írásaimban is megmutattam a méhészet művészetének vizsgálata során. Éppen ezért, a méhek nem maradhattak ki a világűr meghódításából, azaz az űrutazásból sem.

Az első méhek 1982. március 22–30. között jártak a Columbia űrhajó fedélzetén az űrben, egy NASA-kísérlet keretében, amelyet amerikai középiskolások találtak ki.

A méheket a texasi Arcadia-beli Coplin méhészet adta, és a vizsgálat eredményét TODD NELSON és JAMES PETERSON közölte (1. kép). Egészen pontosan ötven különböző rovart vittek fel magukkal, méheket, lepkéket, legyeket, utóbbiak közül több házilégy bábállapotban volt. Az űrbe utazó rovarok között volt 14 mézelő méh. A kísérlet kudarcnak bizonyult a méhek szempontjából, de nagyon tanulságosnak a miénkből. Azok a legyek, amelyek az űrben keltek ki, viszonylag gyorsan alkalmazkodtak a mikrogravitációs körülményekhez, míg a felnőtt lepkék és kifejlett dolgozóméhek komoly navigációs gondokkal küzdöttek.

A legnagyobb gond azonban az volt, hogy hiába helyeztek etetőt a megfigyelőládába, a méhcsaládjuktól elválasztott és az űrbe elsőként kijutott méhek nem voltak hajlandóak táplálékot venni magukhoz. Így aztán egytől egyig éhen haltak az utazás végére. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy vajon a szimulált környezet, a zérógravitációs helyzet vagy a méhcsaládtól való elszakítás miatt nem ettek és pusztultak el az első „űrméhek”?

1984-ben a Discovery űrhajó fedélzetén került sor a második, immár sokkal komolyabb kísérletre, amikor végre már egy egész méhcsaládot vittek fel, méhanyával együtt, összesen 3400 méhet, különleges, erre a célra kialakított megfigyelőkaptárban, amelyben helyet kaptak a keretek, a repülésre alkalmas kis tér és az etető is (2. kép). A vizsgálat célja a mézelő méhek viselkedésének, túlélési esélyeinek és viaszépítményeinek megfigyelése volt mikrogravitációs körülmények között. A legénység a nyolcnapos küldetés alatt végig jegyzeteket készített, amelyekből ismét figyelemre méltó tanulságokat vonhatunk le.

1984. április 6-án, kilenc órával a kilövés után a méhek láthatóan túlélték az indítást. Április 9-én videófelvételt készítettek a méhek viselkedéséről, rövid repüléseikről és összekapaszkodásukról a vizsgálóláda falán (3. kép). Április 11-én ismét videót készítettek róluk, majd

április 13-án az űrhajósok egy alapos átvizsgálást követően megállapították, hogy a méhek – meglepő módon és eltérően az első űrutazástól – teljesen alkalmazkodtak a gravitációmentes térhez, és már megtanultak benne egyik pontról a másikra repülni.

Táplálkoztak, sőt az építőkeretet viasszal kiépítették, bár kissé másképpen, mint a Földön szokták, hiszen gravitáció nélkül nehéz eldönteni, hogy hol van a fönt, és hol van a lent. Mindössze 120 egyed pusztult el, ami teljesen normálisnak tűnik ennyi idő, azaz nyolc nap alatt. Továbbá az anya még petéket is rakott, összesen 35-öt. Éppen ez tűnik fel nekem ebben a kísérletben, hogy egyrészt kevés petét rakott az anya a rendelkezésre álló időhöz képest, hiszen ideális körülmények között naponta sokkal-sokkal többre, akár több ezerre is képes lenne, másrészt, hogy a frissen rakott peték közül egyetlenegyet sem fedtek le a dolgozók. Valószínű, hogy a kísérlet nyolc napja kevés volt ahhoz, hogy a méhek minden szempontból alkalmazkodjanak. Így is figyelemre méltó a csekély elhullás, szemben az első utazással, illetve a repülési alkalmazkodás, ismétlem: nyolc nap alatt. Gondoljunk csak bele, hogy az űrhajósok milyen hosszú és kimerítő felkészítést kapnak, hogy el tudják látni a munkájukat az űrben, ahol minden teljesen más, mint itt, a Földön. A méheknek természetes helyzetükből kiszakítva, minden felkészülés nélkül kellett alkalmazkodniuk, s második nekifutásra, úgy tűnik, ennyire sikerült, ami nem kevés, ugyanakkor a fiasítás le nem zárása elég szomorú következtetésekre adhat igen jó okot.

Márpedig igen nehéz hosszú éveken át fennmaradó, önellátó űrtelepet létrehozni úgy, hogy az ott termő zöldségeket és gyümölcsöket ne porozza be valami. De még ha valamiképpen meg is oldanánk a méhek utaztatását az űrtelepre, például hibernálnánk őket, akkor vajon hogyan viselkednének ott, miután felébredtek?

Erre a kérdésre keresték a választ a lengyelországi Pilában lévő atombunkerben létrehozott kísérleti laboratóriumban – a LunAres-ben –, ahol egy holdi és egy marsi űrbázist szimuláltak, majd pedig betelepítettek 90 ezer „méh-űrkadétot”. A cél az volt, hogy megnézzék, képesek lennének-e a méhek csatlakozni egy esetleges Hold- vagy Mars-misszióhoz. A kutatók azt vizsgálták, hogy a lezárt tér milyen hatással van a méhcsaládokra, ezért kétszer kéthetes kísérletet futtattak „Habeetat-1” és „Habeetat-2” néven (4. kép).

A méhes egy belülről lezárt sátor volt, ahol a tudósok folyamatosan figyelték a kaptárak hőmérsékletét, nedvességtartalmát, a méh­család súlyának változását, sok-sok más adat mellett.

A kaptárak mellé levendulát, virágport, vizet, egy-két mesterséges fényforrást helyeztek a sátorba (5. kép). A tanulmányt a Nemzetközi Asztronautikai Kongresszuson közölték.

A méheket vizsgálták ugyan mikrogravitációs környezetben – mint fentebb írtam –, de nem nézték meg, hogy miképpen viselkedik egy teljes méh­család izolált körülmények között, nyilatkozta ALEKSANDER WASNIOWSKI, a kísérlet egyik vezetője, majd úgy folytatta, hogy „1000-1200 méh pusztult el minden negyedik napon.

Egy normális körülmények között élő méhcsaládban nem szokatlan, hogy pár száz méh elpusztul naponta, de a méhanya képes több ezer petét is rakni 24 óra alatt, bőven eleget, hogy pótolja az elpusztultakat, sőt még fejlődjön is a család”.

Ezt mi, méhészek testközelből figyelhetjük meg a tavaszi időszakban, de Wasniowski és kollégái egyszer csak azt vették észre, hogy az izolált méhcsalád anyja abbahagyja a petézést, és a kaptárban lévő család hőmérséklete visszaesik, ami még több méhegyed pusztulásához vezetett. Néhány méh kirepült ugyan vízért, és kisebb csoport alakult ki a mesterséges fények körül, de a méhek teljesen figyelmen kívül hagyták a nekik kirakott levendulát, ahogy a virágport is. Végül a méh­család életben maradt és egyben maradó tagjai „védekező állapotba”, vagy mi inkább úgy mondanánk, hogy telelőfürtbe rendeződtek, egészen pontosan úgy, mint amikor arra állnak be, hogy túléljék a hideg hónapokat. A következtetés tehát az, hogy

izolált körülmények között a méhek előbb súlyos veszteséget szenvednek el, majd betelelnek, tehát passzívak. Igen nehéz lesz így rávenni őket arra, hogy egy izolált Hold- vagy Mars-bázison bármilyen beporzást elvégezzenek.

Mégis, tegyük fel a kérdést, hogy vajon az ember készen áll-e a többéves űrutazásra, majd egy viszonylag szűk űrbázison való életre? Nemcsak testileg, de lelkileg egyáltalán? Ha valamire sokakat megtanított a világjárvány körüli lezárások sorozata, akkor az az, hogy akárcsak a méheink, mi is társas lények vagyunk. Nem tartom tehát valószínűnek, hogy a jelenlegi technikai lehetőségeink mellett a méhek el tudnák hagyni a Földet hosszabb időre. Meglehet, mi sem vagyunk képesek rá, gondoljunk csak arra – ha a lelki szempontokat figyelmen kívül is hagyjuk –, hogy az emberi izmokat mennyire megviseli a gravitáció hiánya, már egészen rövid idő alatt is. Mindez arra mutat, hogy itt, a Földön kellene megmentenünk azt, amit még lehet (6. kép).

Mindezt figyelembe véve, érdemes egy kapcsolódó szépirodalmi alkotásra felhívni olvasóim figyelmét: MAJA LUNDE művére, amelynek címe A méhek története, s amely valójában inkább ifjúsági regény, félig-meddig sci-fi. A három idősíkon játszódó történet a méhek kipusztulását járja körül, s annak ellenére, hogy nem ez a legjobb regény, amit valaha olvastam, mégis csak ajánlani tudom, mert igenis elgondolkodtató, s jól bemutatja azt a nem túl távoli jövőt – sőt, bizonyos helyein a világnak már sajnos iszonyatos jelenvalóságot –, amikor az embereknek maguknak kell beporozniuk a virágokat, hogy termés legyen, s enni tudjanak. Ebben a könyvben olvashatjuk azt a mondatot, amelyet nem árt, ha egy méhész sem felejt el soha, mégpedig hogy:

Lehetőleg még itt, a Földön, mert úgy tűnik, hogy máshol nem fog menni, mivel „űrméhek” tényleg nincsenek.

Weiner Sennyey Tibor
költő, író, kezdő méhész

 

A cikksorozat korábban megjelent részei:

A méhészet művészete 12 - A méhek és a lélek
A méhészet művészete 11. - Arisztotelész és a méhek megfigyelése 1.
A méhészet művészete - „Elmondani a méheknek”
A méhészet művészete: A varázsló méhész
A méhészet művészete: A méhesház 2.
A méhészet művészete: A méhesház
Az ősmagyar méhészek
A rejtélyes kaptárkövek
Méhes filmek fesztiválja
A nap leányai
Az ősök méhei
A méhek és a költő - Weiner Sennyey Tibor bemutatkozása