0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 29.

Nélkülözhetetlen szerepben a bivalyok

Bő 100 esztendővel ezelőtt még mintegy 150 ezer egyedből állt a magyarországi bivalypopuláció, a mezőgazdaság gépesítése azonban az állomány nagymértékű csökkenését eredményezte.

A mára kultúrtörténeti kinccsé vált fajta fenntartásában fontos szerepe van a nemzetipark-igazgatóságoknak. Az általuk kezelt területeken a bivalyok olyan feladatokat látnak el, amelyekre egyetlen egy gép sem volna képes. A tapasztalatok azt mutatják, egyre többen vannak, akik felismerik a bivalyok kivételes tulajdonságait.

A házi bivalyok eredete, a feltételezések szerint, a mai Kína területére, az időszámítás előtti 4. évezredig vezethető vissza. A vadbivalyok háziasításával ekkor jött létre ugyanis az a fajta, amely nem sokkal ezután Mezopotámiában és Indiában is megjelent, és rövidesen Délkelet-Ázsia és Afrika egész területén elterjedt. A Kárpát-medencében az első bivalyok minden valószínűség szerint a honfoglalás idején vetették meg lábukat, igavonó állatként. A fajta magyarországi jelenlétének első írásos említésére azonban csak mintegy két évszázaddal később került sor. A 11. századi Erdélyben, majd II. Béla király 1138-as dömösi apátsági adománylevelében utaltak a bivalyokra. A törökökkel vívott háborúk idején terjedtek el hazánkban tömegesen, a török birodalom hadseregében ágyúk vontatására használták őket. Erejük a korban páratlan volt, két bivaly vonóereje felért négy szürke marháéval.

A hazánkban elterjedt bivalyok kifejlett példányainak marmagassága elérheti a 180 centimétert, súlyuk pedig a 800 kilogrammot.

Ugyanakkor a fajta nem csak tekintélyt parancsoló külső jegyeivel és erejével vívta ki elődeink elismerését. A bivaly a szarvasmarhánál igénytelenebbnek bizonyult, ennek ellenére húsának és tejének a minősége is felülmúlta azét. Nem csoda tehát, hogy a 19. század derekán mintegy 150 ezer egyed élt Magyarország területén. A mezőgazdaság gépesítése azonban ezen a téren is fordulópontot jelentett. A magyarországi bivalyok száma rövid idő alatt látványosan csökkent, és ettől kezdve leginkább a vizes élőhelyek fenntartására irányult a hasznosításuk.

Tajti László, a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság (KNPI) területkezelési igazgatóhelyettese lapunknak elmondta, napjainkban a hazai bivalyok nagy része a nemzeti parkok területén él. „Közöttük is kiemelkedő a KNPI állománya, amely mintegy 1000 példányból áll. A bivalyokat két állattartó telepen, Fülöpszállás és Ópusztaszer térségében teleltetjük és legeltetjük” – mondta el a szakember. Az állatok ilyen nagy száma egyfelől az aprólékos párosítási terven alapuló fajtafenntartás, másrészt a kiterjedt vizes élőhelyek kezelése és fenntartása miatt fontos. Utóbbi kapcsán megemlítendő, hogy legeltetési időszakban több kisebb-nagyobb gulyát kihelyez az igazgatóság különböző területekre, ahol a legelésen kívül a tiprással és a dagonyázásukkal is az adott élőhely fennmaradását szolgálják a bivalyok – jóval olcsóbb, hatékonyabb és környezetbarátabb alternatívájaként a gépeknek.

Tajti László elmondta, hogy az első és tán legsikeresebb természetvédelmi projektjük a pusztaszeri Vesszős-szék 2004-ben megkezdett helyreállítása volt:

„Több tényező is közrejátszott abban, hogy ez a 30 hektáros, korábban nyílt vizű szikes tó a ’90-es évek végére egy teljesen zárt, nádassal és sással sűrűn benőtt területté vált, azonban a bivalyok itteni legeltetésével sikerült újra létrehoznunk a korábbi nyílt vízfelületet”.

Ennek eredményeként a tavon újra megjelentek a korábban ott fészkelő fajok, például a gulipán, a gólyatöcs és a bíbic, vonulási időszakban pedig még több faj választja pihenőül a területet. A KNPI legutóbb Bakson „állított hadrendbe” 20 bivalytinót, a falura ráhúzódó nádas visszaszorítása érdekében. A szakemberek előkészítő munkáját követően érkeztek meg a bivalyok, és immár három éve legelik és tapossák ott tavasztól őszig a nádat. A gulyás felügyelete alatt „dolgozó” állatoknak köszönhetően a nádas több helyen ritkulni kezdett, a holtág partja pedig lassan rövid füvű legelővé, a környék nyílt vízfelületté válik, ahol így szintén várható az egykori madárvilág visszatelepülése.

Noha napjainkra jóval szűkebb körre jellemző a bivalytartás, mint egykor, az őshonos állatok tartását ösztönző pályázatoknak köszönhetően egyre több gazda foglalkozik újra ezekkel a kitűnő tulajdonságokkal bíró állatokkal. A KNPI területkezelési igazgatóhelyettesének tapasztalatai szerint egyesek hobbiállatként, mások a húsúkért tartanak bivalyokat, a 2-3 példányból álló gulyáktól kezdve az egészen nagy, akár 20-30 bivaly alkotta állományokig. Annak érdekében, hogy tovább bővülhessen a bivalytartók köre, a Magyar Bivalytenyésztők Egyesülete szakmai támogatást kínál a vállalkozó kedvű gazdáknak, például a tenyészállatok beszerzésében is segítséget nyújtanak.

A jelenlegi helyzet az, hogy – noha a bivaly teje és húsa rendkívül ízletes, tápanyagban és vitaminokban gazdag – a fogyasztók széles köre előtt még mindig ismeretlenek a belőlük készülő csemegék.

Kétségtelen ugyanakkor, hogy nő azok száma, akik keresik ezeket a termékeket.

„Több magángazdálkodó – jellemzően kisebb üzemek – foglalkozik bivalyhús-feldolgozással az országban, és egyre több helyen kapni bivalyszalámit, -kolbászt és tőkehúst is” – sorolta a biztató fejleményeket a szakember. Hozzátette: bár egyelőre még kevés helyen, de egyes éttermek kínálatában is találkozhatnak a vendégek bivalyhússal pörkölt, sült vagy steak formájában.

Forrás: Magyar Mezőgazdaság