0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 29.

Dögöljön meg a szomszéd … is? Miért nem szövetkezünk?

Lengyelországban, Németországban vagy Hollandiában járva ámulatba ejti az embert, hogy a gazdák mennyire nyitottak az együttműködésre, a szövetkezésre. Nálunk valamiért ez nagyon nehezen megy. Miért? – tettük fel a kérdést Szabó G. Gábornak, az MTA Közgazdaság- és Regionális Tudományi Központja főmunkatársának.

Harminc évvel a rendszerváltás után a „szövetkezet” szó hallatán legtöbbünkben még mindig a TSZ-ek világa elevenedik meg. Vannak, akiknek az egykori téeszek a magyar mezőgazdaság aranykorát jelentik, hiszen a szervezett, nagyüzemi termelés rengeteg munkahelyet teremtett, részt vett a települések közösségi életének támogatásában (focicsapatok, művelődési házak stb.), és a melléküzemágak pluszjövedelme és a háztáji gazdálkodás támogatása egyfajta jólétet teremtett a tagok számára. Másoknak a téesz az erőszakos beszervezést, a politikai befolyást, a tönkretett paraszti életformát, a meghamisított termelési eredményeket jelenti,  és a versenyt, hogy ki tud többet lopni a gazdaságból és abból saját háztájit, házat, nyaralót építeni.

Kicsit tudományosabban megközelítve úgy lehet fogalmazni, hogy a tagoknak nem volt érdekük a TSZ vállalkozási típusú üzemeltetése, hanem csupán munkajövedelem-érdekeltségük volt.

Ha pedig ez a kettő nem esik egybe, akkor az szétfeszíti a rentábilis gazdálkodás kereteit. Így vagy úgy, az idő eljárt a hagyományos értelemben vett termelőszövetkezetek felett. Viszont a gazdák szövetkezésének, együttműködésének, integrációjának több más, modern lehetősége is van, mégsem élnek ezekkel. Az okok tehát sokkal mélyebbek, mint csupán egy történelmi tapasztalattal társított, rossz szájízzel kiejtett kifejezés: téesz.

A valóságban több típusú szövetkezet működik, illetve működhetne. Egy dán paraszt például több szövetkezetnek is tagja lehet. Részese lehet egy beszerző szövetkezetnek, ahol több gazda egységesen, több alapanyagot (tenyészállatot, takarmányt, gépet, szerszámot, forgóeszközt stb.) szerezhet be, ezáltal alacsonyabb árat elérve a kereskedőnél. Tagja lehet több értékesítő szövetkezetnek, például egyikben a kukoricát, másikban a tojást, harmadikban sertést ad el.

Itt a lényeg, hogy termelők a piacon összefogva, nagy mennyiségű áruval jelennek meg, valós alkupozíciót elérve a felvásárlókkal, kereskedőkkel szemben.

De kihasználhatja egy munkaerő értékesítő szövetkezet szolgáltatását is, így amikor pl. síelni megy, szakképzett dolgozót kap a gazdaság napi teendőinek ellátására. A mezőgazdasági termelést önállóan végzi, a gazdálkodásban nagy felelőssége van, mégis a szövetkezetek előnyeit egyenként kihasználva hatékonyabb és gazdaságosabb a működése, mintha csak elszigetelt, egyéni gazdálkodó lenne.

Ma, Magyarországon kevés új típusú, korszerű szövetkezet van, ezek közül is kevés az, ami valóban elvszerűen és az összefogás gyakorlati előnyeit kihasználva működik. Ahol igazán működőképes együttműködés létezik, ott egy-egy karizmatikus, de erőskezű vezető körül kristályosodik ki az összefogás. Méretükből adódóan ezek ereje is csekély, igazán erős magyar szövetkezetet alig lehet találni.

Sajnos több esetben a legfőbb motivációt valamilyen uniós vagy hazai forrás lehívása jelenti, és a tagoknak eszük ágában sincs valódi szövetkezetet működtetni hosszabb távon.

Vannak úgynevezett informális, tehát nem „lepapírozott” együttműködések is, de ezek többségében sem túl jó a helyzet, csak minimális együtt­működésről, mondjuk egy-egy gép kölcsönadásáról beszélhetünk. Szabó G. Gábor munkatársaival 6700 gazdálkodó körében végeztek felmérést, aminek egyik eredménye az lett, hogy a termelők fele (51%) még egy ilyen szintű kooperációra sem hajlandó. Ez lényegében független a kortól és a végzettségtől. Azaz nem igaz, hogy a fiatalokban nagyobb lenne a hajlam az összefogásra, mint az idősekben, és alig látszik a magasabban iskolázott gazdák szövetkezési kedve jobbnak a kevesebb papírral rendelkezőkhöz képest.

A kutató első helyen az összefogási hajlam hiányát említi, amelynek alapja az önző, opportunista gondolkodás. Ezt erősíti az a társadalmi folyamat is, amely az egész társadalom morális válságát, bizalmi deficitjét mutatja.

Sok európai országban – így nálunk is – általános az uniós intézményekkel és az állami szférával kapcsolatos bizalomvesztés.

Idegenkedünk a formalizált együttműködési formáktól is, tehát nagyon alacsony a szerződéses fegyelem – az éjjel érkező, idegen rendszámú kamion készpénzzel fizető sofőrje a legjobb vevő… Egyértelműen megfigyelhető egy úgynevezett potyautas szemlélet is, tehát ha valaki csatlakozik egy szövetkezethez, befizeti a részjegyet (tagdíjat), de csak akkor viszi be a megtermelt alapanyagot, ha a szabadpiacon rosszabb az ár. A szerződéseket ilyen esetben nagyon nehéz kikényszeríteni – vannak tehát jogi akadályok is. Ugyanígy adózási kérdés is a szövetkezés ösztönzése, mert a jelenlegi „nagyon megengedő” őstermelői szabályozás, a magas áfa és a pozitív diszkrimináció hiánya nem teszi racionálissá a szövetkezet alapítást. És persze megvan az agráriumban is fekete- és szürkegazdaság, amely bármely gazdasági ág bármely szegmensét fojtogathatja.

Van kiút, de hosszú és rögös. Szabó G. Gábor szerint generális és generációs problémamegoldás kell, ez pedig nem megy egyik évről a másikra.

Változtatni kell az oktatás nevelési elvein, az együttműködés előnyeit már az óvodától kezdve tudatosítani és népszerűsíteni lenne célszerű.

Mindezek mellet meg kell szünteti a fentebb említett gátakat, az unió és hazai források adta lehetőséget pedig ki kell használni. Csak győzzük kivárni…

Forrás: Kistermelők Lapja