Megjegyzése arra utal, hogy nagyon nagyvonalú hozzáállás csak „fehér”, „sárga”, netán „kék” kategóriákba sorolni az anyákat, amikor az anyák minősítését és menedzselését fontolgatjuk. Lehet, hogy a jelölőszíneket (ami nemzetközi), nem szerencsés csupán a naptári évhez igazítani, vagy valami más finomabb alternatíva után kellene nézni? Bármilyen jó szolgálatot is tesz a színkód, a precíz nyilvántartást nem helyettesíti semmi. Az anyák minősítéséről és ezzel összefüggésben cseréjük gyakoriságáról szólt írásom első része, mely a márciusi számban olvasható. Lássuk a folytatást.
Visszatérő panasz, hogy az anyák kiürülnek, elfogy a spermakészletük idő előtt. Tudományos kísérletek sora igazolja, hogy egy természetes úton jól bepárzott anya a párzás után képes 90-200 millió spermára szert tenni. Mire ezek biológiailag átrendeződnek és megfelelő helyre kerülnek, 5-6 millió sperma áll az anya rendelkezésére megtermékenyített peterakáshoz. Ez a legintenzívebb petézés mellett is legalább négy évre kell, hogy elegendő legyen.
Mindez akkor igaz, ha „normál” körülményekről beszélünk, mikor a szűz anya jól fejlett és a hereállomány is ereje teljében van, a párzás ideális körülmények között zajlott le. S itt kezdődnek a problémák. Rögtön az anyával. Nem véletlenül hívják a méheket bioindikátoroknak, mert mindent összeszednek a nektár- és virágporgyűjtés közben. Sajnos nemcsak nektárt és virágport, hanem azzal együtt sok káros szennyező anyagot (vegyszereket) is.
Még akkor sem, ha látszólag semmi hatást nem fejt ki a kifejlődött méhekre. Itt azonban parányi testméretről van szó, s az LD50 nagyon hamar kritikus értéket érhet el.
Az American Bee Journal (2018/05. szám 521-524. oldalak) arról számol be, hogy Albertában (Kanada) széles körű kísérletek folynak annak bizonyítására, hogy a repce virágporával (belőle készült pempővel) etetett anyaálcák gyenge minőségű anyákat eredményeznek. (A repce Kanadában GMO-s és glifozáttal permetezett – többek között.) Mivel itt szubletális dózisról van szó, maga az anya nem pusztul el, nincs is látható hiányossága, de a legérzékenyebb szervek, ami nem más, mint a szaporodási szervek, károsodnak. Vagy nem fejlődnek ki rendesen, nem lesz elég tárolókapacitása, vagy nem tudja a spermát életben tartani elég hosszú ideig. S akkor még nem beszéltünk neonikotinoidokról („neókról”), gombaölőkről, s egyebekről.
Mi a helyzet a herékkel? Azoknak is van részük ebben a problémakörben. Sokszor téma az általános forróság, pl. az anya által tárolt sperma sokkoló meleg (42°C fölött), vagy hideg (8°C alatt) hatására szignifikáns károsodást szenved, ami elérheti a 60%-ot is. (American Bee Journal, 2018/08. szám 909-911. oldalak) A hőmérséklet nem az egyedüli faktor, ami negatív hatással van a sperma életképességére. Pl. neós labortesztek során 50%-os spermamortalitást produkáltak. Tehát az anya minőségi megítélésében közvetve a hereállomány minősítése is benne van.
Mire lehet mindebből következtetni? Sajnos azt kell mondanunk, hogy nem minden környezet alkalmas egészséges anyanevelésre, még akkor sem, ha látszólag a virágpor- és nektárforrás rendelkezésre áll. A méhészek gyakran érzik úgy, hogy zsákbamacskát vásárolnak, mert nem látni bele az anya vitális szerveibe. Ez igaz, de vigasztalásul legyen mondva, hogy a tenyésztők se. Így nem lehet okolni őket azzal, hogy tudatosan értékesítenek minőségileg megkérdőjelezhető árut. (Független anyavizsgálat és minősítés igénye!)
A fentiek alapján azt is hozzá lehet tenni, hogy az anya a vevőnél is károsodhat, ami a használható élettartamra kihatással van. Pl. az anya megfázhat a vevő pároztatókaptárában is, vagy szállítás közben is, sőt, főleg kölyökcsaládoknál, vagy anyabankban, ahol kis létszámú dolgozó van csak jelen.
Ez mind kihathat a spermakészletére, ezzel a petézési élettartamra is.
A hosszú fejtegetés után úgy vélheti a kedves olvasó, hogy mégiscsak oda lyukadunk ki, hogy legalább évenként kell cserélni az anyát. Azonban ez csak tüneti kezelés, nem az okokat célozzuk meg, hanem a szimptómákat. Balogh László (a tavalyi „Emlékeztető” szerzője) Lábodról írja; „…de valós, jó tulajdonságait (az anya) egy év alatt valójában nem képes bizonyítani. Ha évente cseréljük, mi alapján szelektáljunk?”
Pontosan ez az! Ha szimptómákkal vagyunk elfoglalva, akkor mikor fogunk előre lépni? Hogyan lesznek atkarezisztens családjaink, kiváló vérvonalú anyáink, ha mindent automatikusan és univerzálisan kezelünk? Fel se ismerjük azokat a családokat, amelyek rezisztenciát mutatnak, ha ugyanolyan kezelést kapnak, mint a többi. Ezzel degradáljuk őket az átlag „szürkeség” szintjére. A megoldás a folytonos és egyedi megfigyelés. Most a nagybani méhészek felhördülnek, hogy ez a hobbisoknak való. Sokezres méhészetek bizonyítják, hogy ez nemcsak fizikailag lehetséges, hanem kifizetődik is.
Ugyanez a helyzet az anyával is. Az anyát is monitoringolni és minősíteni kell, bizonyítványt kell felfektetni róla, mindegyik kaptárvizsgálat alkalmával. Én is hajlamos vagyok rá, hogy kaptárnyitáskor, ha látok petét, lárvát, már alig akarom tovább nézni a kereteket. De ez nem elég. Az anya minősítése minden eszköz nélkül szemrevételezéssel lehetséges az atkafertőzöttséggel ellentétben. Tehát plusz költségbe nem kerül, igaz némi időbe igen.
Pusztán gazdaságossági szempontból nézve is, a vegyes méz mostani felvásárlási ára 600 Ft, akkor a 4000 Ft-os anya 6,6kg mézet ér. Ez egy százcsaládos méhészetben akár fél tonna méz elpazarlását is jelentheti, ha fölöslegesen cserélünk anyát. Itt azonban valójában többről van szó, mint egyszerű matematika, mivel a friss anya nem fog rögtön csúcsformában produkálni, esetleg csak a második évben, tehát a valós veszteség még nagyobb.
Igen, de mit tegyen a méhész, ha a vizsgálat során gyenge teljesítményű anyát talál? Semmi esetre se cserélje le a teljes méhészet anyaállományát, még az ugyanolyan „színűeket” sem. Függetlenül attól, hogy nevelünk magunknak, vagy vásároljuk az anyákat, egy komolyabb méhészetnek legalább egy kisebb anyabankkal kell rendelkeznie. Ez nem komplikált dolog és feltétlenül olcsóbb a teljes cserénél. Ha az anyatárolókban normál kereteket használunk (pl. 2-3 keretre osztott fiókok), akkor az anyacsere nagyon könnyűvé válik és az elfogadás is jóval gyorsabb, mert saját lépen, saját dolgozókkal együtt visszük az anyát.
Milyen választási lehetőségünk van tehát? Úgy tűnik, az érdemi kaptármenedzselést nem lehet megkerülni. Ehhez azonban tisztában kell lennünk a családok állapotával, aminek része az anya állapota, amihez viszont érdemi monitoring szükséges. Nemcsak a naptárhoz, vagy bizonyos virágzáshoz igazodva cserélünk anyát automatikusan. Mivel a rajzás komplex folyamat, a méhész reagálása sem lehet univerzálisan egyszerű. Pl. rakodókaptáraknál egyszerűbb a zsúfoltság orvoslása, előfordul, hogy 5-6 fiókos családjaim sem mutatnak rajzási hajlamot.
A rakodókaptáraknál még egy egyszerű dupla rácsos elválasztóval is elejét vehetjük a legerősebb család rajzásának is, mivel ketté választjuk a kijáró és a belső méheket. A kijáró méhek teljes kapacitással gyűjthetnek tovább, a leválasztott fölös mennyiségű gondozó méh anyanevelésbe kezd az egyre csökkenő anyaferomon hatására. Mivel nem teljes anyahiány van, kevés és jól táplált bölcsőt nevelnek. Nincs zsúfoltság, a fölös gondozók el vannak foglalva, a családnak eszébe sem jut a rajzás. Ezeket a bölcsőket a méhész nyugodt szívvel használhatja, mert nem szorosan vett szükséghelyzetben neveltekről van szó.
Mi több, elkezd petézni. Közben a család folyamatosan termel, s a dupla rácsos elválasztó kivételével a két rész újra egyesíthető. Ily módon egyetlen nap veszteség (és költség nélkül) viszi tovább a fiatal anya a családot. Elfogadással sincs probléma és mivel úgy tudjuk, hogy a friss anya nem rajzik, egy szezonra elvetettük ennek a gondját. Tehát, ahelyett, hogy küzdünk a fajfenntartás ösztöne ellen, inkább fogjuk munkába, s talán nemcsak a méhek, hanem a méhész is elégedettebb lesz.
