0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

Borok a hűség városából

Ott vannak Sopron legendás borai, a Kékfrankos, na és Napóleon seregei. De kik azok a poncichterek?

Sopron történelme összefonódott a borral. A rómaiak azt az utat kövezték le, amit a kelták kitapostak, így Sopronon – vagy inkább Scarbantián – keresztül fut a Borostyán út. Ez történt a szőlő- és bortermelés területén is. Itália messzire került, nem állt rendelkezésre megfelelő logisztika, így a provinciákban is fellendült a szőlőtermesztés és a borkészítés. A légionáriusoknak kötelező fejadag, a Posca a borecetet jelentette, amihez mézet, fűszereket kevertek, hiszen bor csak a kiváltságosak poharába jutott. A kor igazi energiaitala volt, amit a katonák és a gladiátorok fogyasztottak. A bizonyítottan antibakteriális hatású, nyomokban alkoholt is tartalmazó savanyú folyadékról ma már az is tudható, hogy erősíti az emberi immunrendszert. Az akkori ihatatlan vizeket ezzel tették ihatóvá.

Kékfrankos legendával övezett, de vajon honnan is ered a szőlő neve?

Történelmi tény, hogy fél éven keresztül 20 ezer fős napóleoni sereg állomásozott – a nyolcezer lakosú – Sopronban, akik számára heti menüsort állítottak össze. Napi kétszeri étkezés és fél liter bor dukált a frank katonáknak.

A férfiak a fejadag mellett is szívesen kortyolgatták a jóféle sopronit, amiért kékszínű frankkal fizettek. A legenda szerint innen a Kékfrankos elnevezés.

Sopron–Ruszt–Pozsony Borvidék központja is Sopron, azaz Ödenburg volt. Pozsony, Bécs tehetősebb polgárainak asztalára került a soproni bor, Budán és Pesten kevésbé voltak ismertek, csak trianon után jutottak el a Duna parti fővárosba. Azzal, hogy Sopron 1921 december 14-én haza szavazott, a magyaroknak dicsőséget, a soproni boroknak viszont nehéz jövőt jelentett.

Sopronban a mai napig szinte minden dűlőnek német – kevés horvát – megnevezése van. Jellemzően kis parcellákon dolgoztak, s ezekre a kis borászatokra épültek a nagy borkereskedők. A termelők kihasználták az utolsó négyzetcentimétert is, s a sorok közé babot vetettek. A pillangós növény nem csak a talajra volt jó hatással, de megélhetést is biztosított a gazdáknak. Őket csúfolták babtermelőknek, ami poncichter néven ment át a köztudatba. „A soproni poncichter az, aki sem magyarul, sem németül nem beszél”- szólt a legenda, a háromnyelvű soproniakkal szemben, archaikus nyelvet használtak.

A bor mellett így lett népszerű a bab, a babos ételek is Sopronban. A vizimiska megnevezés a csigerborokat takarta, amit azért ittak, mert a bort eladták.

A filoxéra vész előtti vagyonleltárokból is kitűnik, hogy a fehérbor mellett a vörösök is egyenlő mértékben jelen voltak, de aszút ugyancsak szüreteltek a borvidéken. „Az idősebb soproniak a vörösbort ma is burgundinak hívják”- hangsúlyozta Magyar Dezső, a Lővér Pincészet ügyvezetője, hogy az elmondások szerint a helyi szakemberek Burgundiában sajátították el a szakma fogásait.

Sopron történelmét nézve a vörösborokban az almasavbontás nem volt divatban. Fröccsnek fogyasztották, kedvelték a magas savakat. Közben napjainkra a klímaváltozás is a helyi borászokat támogatja, akárcsak a megváltozott fogyasztói szokások, hiszen keresettebbek a gyümölcsösebb vörösborok. Az első találkozás a borral az illata, s frissesség tekintetében a borvidék verhetetlen. Köszönhetően az Alpok felől érkező hűvösebb légáramlatnak sok illat marad a szőlő héjában, így a borban is.

Sopron „kétszintes”, varázslatos világot találunk a házak, az ódon utcák alatt. 1277-ban Ulászlótól kapott kiváltság alapján a város falain belül megtermelt bor nem megállítható és vámmal nem súlytható volt. Így a házak alatt érlelődtek a borok, nagyon sok kispince alakult ki, melyenk ma leginkább csak nyomait láthatjuk.

Sokak számára ismerősen csengenek a flaschenschank és a buschenschank, míg az elsőnél csak vásárolni lehetett, ez utóbbinál fogyasztásra is mód volt. Kiakasztották a koszorút, rajta a zöld vagy piros szalaggal, függően attól, milyen bort kínáltak. Ezekkel ma is találkozhat a Sopron utcáit járó idegen.

„A lakosság arányait tekntve Sopronban találjuk a legtöbb borászt az országban”- mutatott rá Magyar Dezső, hogy többségük Ausztriában dolgozik. A határon túl is az a probléma, ami nálunk, a fiatalok nem akarnak tevékenykedni az ágazatban. Sok jó magyar borász, nap mint nap kijárva a tudását a határon túl, kiemelkedő fizetésért kamatoztatja. Mindezt úgy, hogy közben nem kockáztatja a saját tőkéjét. Szakembert taláni Sopronban csak pénz kérdése, és annak, hogy ezt be lehet-e építeni a végtermék árába. Amíg egy szőlőmunkás havonta 1500 eurót hazavisz, kevesebbért nem marad itthon.

A borvidék 1800-2000 hektár, Magyar Dezső véleménye szerint a soproni szőlők legnagyobb felvásárlója Margitbányán egy osztrák szövetkezet. Nem egymás konkurenciái a soproni borászok, a világ borászai jelentik a kihívást. Sok a garázskimérő, miközben nincsen 150 bejegyzett borászat az egész borvidéken.

Napjainkra viszont a régi borászatok mellett mintha megint felfedeznék az egyedi arculattal rendelkező Sopront. Új beruházásokról hallani, s reméljük a borvidék hasznára. A turizmusról kérdezve az ügyvezető elmondta, kérdés, hogy fizetőképes vendégek érkeznek-e? A kereslethez alkalmazkodik a kínálat, s ezen a területen nem szolgálnak jó hírrel. A közeljövőben jelentős turisztikai beruházásokról szólnak a pletykák, ami reményeik szerint a borkultúrát is érinteni fogja.

Forrás: magyarmezogazdasag