Ott már évezredes hagyománya volt ennek, de e fajt fogságban felettébb nehéz volt tenyészteni, viszont a vadonban bőséggel akadt belőlük, így onnan egyszerűbb volt befogni az állatokat. A házi ló és szamarunk ősei olyan területen éltek, ahol hajdanán vadbőség volt, azonban az ott élő emberek száma idővel felszaporodott, amiből egyenesen következett a vadászható nagyvad számának csökkenése. 
Az akkori éghajlatváltozások is elősegítették ezt a folyamatot. Tehát nem a civilizáció fejlődése hozta magával az állattenyésztést, hanem az állattenyésztés indított el jelentős szellemi fejlődést a zordabb, fejletlenebb vidékeken. Az ezekről a területekről származó kész házi lovat és házi szamarat már sokkal egyszerűbb volt a fejlettebb társadalmakkal rendelkező országokban is használni – azaz például Mezopotámiából is kiszorították idővel a házi lovak az onágereket.
A zebrák Afrikában honosak, és egészen a XIX. század elejéig hihetetlen vadbőség volt a fekete kontinensen. Az itt élők nem voltak rákényszerülve arra, hogy háziasítsák a nagy testű növényevőket. A XIX. században azonban a gyarmatosítóknak hadászati szempontból elemi érdekükké vált, hogy olyan lóállománnyal rendelkezzenek, amelyet a trópusokon, az álomkórral fertőzött területeken is használni lehessen. Hatalmas lendülettel indult meg a kísérletezés, amit aztán az első világháború előkészületei még jobban felgyorsítottak. A zebrákat ezerszám próbálták szelídíteni. De arra nem volt idő, hogy kiválogassák a könnyebben idomíthatókat, így alakítsanak ki olyan vérvonalakat, amelyek néhány generáció után megbízható hátasként vagy igásként szolgálnak.
A világra jött zebroidok éppúgy tömgesen hullottak az álomkórtól, mint a házi lovak. Így a nagyhatalmak inkább a motorizációra koncentráltak. Ennek köszönhetően úszta meg a zebra a háziasítást. Ma Magyarországon legjobb tudomásom szerint zebroidot nem tartanak, de állatkertjeinkben, mint például a fővárosiban, megfigyelhetünk szaporodó csoportot.
