Öblös basszusként szinte megáll a levegőben a szerenád, miként a föld is beleremeg. A daliák felkerekednek, hogy felkeressék az ősi barcogóhelyeket. Képtelenek ellenállni ösztönüknek, hiszen a szerelem vak és reménytelenül bolond. Bódult önkívületbe révedve éli meg a dámvad a maga nászát, most hogy a „nagy testvér”, a gím bőgése elhalkult.
A barcogóhelyeken a legények már készülődnek. Szerelmük szó szerint kiforgatja a földet önmagából, mély gödröket, teknőket képeznek, amit ahogy a férfi törvényszerűség diktál, akár vérre menő csatákig védelmeznek.
A barcogóhely origója a legértékesebb!
Azért dúl a harc, csattan csont csonttal, törik a gally, porzik a föld. Mikor a teknő kész, és mindenki elfoglalta kivívott helyét, jöhet a körítés. Minden bika egyedi kölnit használ, minél töményebb, annál hatásosabb. Vizeletük, ondóváladékuk, szaganyaguk keveréke a legdrágább parfümériában sem kapható, a tehenek el is csábulnak egyiktől-másiktól, eldobva tartásukat és látszati elérhetetlenségüket. Végül elérkezik a várva várt pillanat, a révbe érés momentuma. Egy pillanatra test és lélek eggyé válik, mintha a természet átölelné önmagát. A találkozás öröme ez, az egymásba fonódásé, amikor a kör önmagával összeér. Majd a románcnak vége, és a tehenek a sűrűbe tűnnek a tett színéről.
De nem telt el hiába életük, örökségüket továbbadták az utókornak, a természetbe bocsátották öröklétüket, hogy újabb és újabb kanalas, később pedig lapátos bikák és termékeny tehenek népesítsék be a ligeterdők, legelők látóhatárig nyúló síkjait. Ez a természet rendje, mely törvény megkerülhetetlen. Jövő ilyenkor a barcogóhelyek majd ismét megtelnek, és a körforgás folytatódik, hiszen ez az élet üteme, mi véges sokig állandó. Nekünk, embereknek pedig az volna a dolgunk, hogy gyönyörködjünk e természeti csodákban, ameddig még megtehetjük.