Ez a téli nyugalom nem érvényes a méhészeti ágazatra, főleg a vezetőségre, „nagybani” méhészekre. Újabb gondok vetítik előre árnyékukat, nem mintha az eddigiek nem lettek volna elégségesek akár több évre is.
A Kanadai Légitársaság (Air Canada) közzétette, hogy beszünteti az élő állatok szállítását, mind nemzetközi, mind hazai járatain.
Sok méhész sem szentelt figyelmet ennek, nemhogy a nagyközönség, arra gondolván, hogy legalább a sok elkényeztetett kutyus, meg cica nem okoz plusz gondot az utazásnál. Ez mondjuk elég gond lehet az állatbarátoknak és a kedvencek tulajdonosainak, de az élő állatok közé tartoznak a méhek is. No nem úgy, hogy valaki kaptárat vinne az ölében, hanem a sok tízezres anyaimport válik egyszerre lehetetlenné, a világ legkülönbözőbb részéről, mint pl. Új-Zéland, Hawaii, Chile és hasonlók. Ezek nagy része olyan helyen van, hogy alternatív légitársaság nemigen jöhet szóba. Ha most nem is foglalkozunk azzal, hogy ez mit okoz azoknak, akik a kanadai exportpiacra voltak berendezkedve (dollármilliós nagyságrendekről van szó!),
A probléma mélységének és összetettségének megértéshez egy kis történelmi áttekintés szükséges. A méhészek tudják, hogy az időjárás függvényében meghatározott mennyiségű mézre (most hagyjuk az alternatívákat) van szükség, hogy átteleljenek a méhek, mivel se nem „alszanak”, se nem hibernálódnak. Ez Magyarországon kaptártípustól függően 20 kg körül alakul. Nálam Dél-Ontarióban (Langstroth kaptár), már 40 kg méz szükséges a sikeres átteleléshez. A kanadai ipari méhészkedés hazájában, Alberta és más préri-tartományokban ez közelebb van az 50-60 kg nagyságrendhez, lévén ott még keményebb, hosszabb a tél.
Ha belegondolunk, hogy milyen volt az idei méztermelés, akkor ez bizony igen szignifikáns mézmennyiség bármilyen mércével és pénznemben mérve is.
Az ipari méhészek többezres (sőt tízezres) kaptárszámmal dolgoznak, tehát nem egy kis borravalóról van szó.
Ezért a hagyományos prériméhészkedés abból állt, hogy az utolsó pergetéskor leölték a méhállományt, s az utolsó cseppig kipergették a mézet. Pusztán érzelmi oldalról nézve ezt brutális dolognak lehet nevezni, de a hagyományos kasos méhészkedésnél sem volt ez másképp évszázadokon át. Egyébként, más háziállatoknál is a hasznosítás az állatok leölését jelenti legtöbb esetben.
Tavasszal aztán az USA déli államaiból importáltak söpört rajokat, melyeket az üres, de teljesen kiépített kaptárakba telepítettek. Mivel a méhek „berendezett” szálláshelyre érkeztek, nagyon hamar kifejlődtek, s teljes értékű családokként dolgozták végig a szezont. (A prérin az évi 200 kg/méhcsalád mézhozam megszokott.)
Ezen felül nem kellett vesződni a téliesítéssel (ami errefelé jóval több az egyszerű szűkítésnél), s elejét vehették a téli pusztulásnak is. Vagyis megfordítva, a 100%-os téli túlélés biztosítva volt, ami nem lebecsülendő az itteni télben.
Ennek aztán volt más egészségügyi előnye is. Az üres kaptárak a kemény télen teljesen átfagytak (sterilizálódtak), a lép nélküli söpört rajok parazitamentesítése és gyógykezelése is sokkal egyszerűbb volt. Ezzel persze megoldódott az anyacsere kérdése is, ami nagyban redukálta a potenciális rajzási gondokat is a szezon elején. Az atkaprobléma is egész másképp fest, ha nem kell átteleltetni a méheket, mert az atkakezelés próbája az áttelelés. Nem érdekes, mekkora az atkaállomány a szezon végén, a szárnydeformáló vírus se zavar sokat.
Ennek a gyakorlatnak szintén egy apróságnak számító jelenség vetett véget: a Mexikó-USA határon megjelent egy új betolakodó – az afrikanizálódott méh. A kanadaiak azonnal lezárták a határokat minden méhimport előtt. Vagyis már akkor is ki voltak téve a méhészek olyan eseményeknek, ami egész kontinensnyi távolságra volt tőlük.
Ennek az lett a következménye, hogy a prériméhészek is megismerkedtek olyan fogalmakkal, mint téli élelem, téliesítés, téli veszteség, stb., ami nem kis részét teszi ki a gyakorlati méhészkedésnek. A méhészek tudják, hogy még az otthoni enyhe télben is ezt bizony tanulni kell.
Ennek következtében az enyhébb provinciákban (Ontario, British Columbia) fejlődésnek indult az eddig elhanyagolt anyanevelés, fészkes böngészett raj és söpört raj termelése.
Ennek egyszerűen éghajlati korlátai vannak, nem szakmai.
Ez azonban elég volt ahhoz, hogy megossza az ország méhészeit, s meghiúsítsa azon törekvéseket, hogy feloldassák az importembargót. Ontario azzal érvel, hogy a déli határ megnyitása azonnal megölné a fejlődő anyanevelési ipart, míg a prérin, mivel nem jutnak elég anyához és rajhoz, meg akarják nyittatni a határt. A hivatalos érvelés azonban egyéb tényezőt is felvonultat az embargó fenntartásához, mint pár éve a kis kaptárbogár elterjedése az USA-ban. Igaz, Kanadában is megjelent (sőt véglegesnek tűnően megtelepedett az itteni kemény tél ellenére), így ez egyre gyengébb érvelésnek tűnik.
mint pl. az évszaki eltolódás (észak-déli félteke), drasztikusan különböző klimatikus és környezeti viszonyok, stb. Ezzel együtt most ezek a csatornák is bedugulni látszanak, legalábbis bizonytalanná válnak a légitársaság jóvoltából, amire nem lehet egy ágazat jövőjét építeni. Sürgősen alternatívák után kellene nézni.
A szükséghelyzet komolyságára jellemző, hogy a Kanadai Méztanács (Canadian Honey Council) nem utasít el egyetlen lehetőséget sem. A minap értesített az Ontario Méhész Szövetség, hogy tavasszal megkezdik az ukrán(!) anyaimportot, amin igen meghökkentem. Szüleim és nagyszüleim háborús elbeszéléseiből nem úgy emlékszem, hogy az ukrán tél az enyheségéről és rövidségéről lenne nevezetes. Hogyan lesz ebből szezonkezdésre számottevő anyaellátás?
Ugyanakkor a sokkal jobb éghajlattal és természeti adottságokkal bíró Magyarország nem akar túllépni a legkevesebb profittal bíró, s egyben a legnagyobb piaci kiszolgáltatottságot jelentő méz tömegtermelésen. Sőt, bármilyen világpiaci sokkhatás sem bírja kimozdítani ebből a stagnálásból és elindítani a fejlődés útján, nem látszik semmilyen kezdeményezés se föntről lefelé, sem lentről fölfelé. Valahol azt a megállapítást olvastam, hogy az üzleti életben csak „annak van jövője, aki tervez magának egyet”.
Csincsa Tibor
Ontario (Kanada)
