Monty Roberts 1935-ben született az Egyesült Államokban, és gyerekkorától kezdve lovakkal foglalkozott. Az édesapja nem volt híve az erőszakmentes bánásmódnak, sem a lovakkal, sem pedig az emberekkel. Monty már gyerekként úgy érezte, van más út, létezik egy olyan kommunikációs csatorna, ami partnerként tudja összekötni a lovakat az emberekkel.
És nemcsak a saját testbeszédüket tudják „olvasni”, hanem a ragadozóját is. Hiszen prédaállatok révén pontosan tudniuk kell, hogy egy ragadozó éppen éhes, vagy annyira jóllakott, hogy akár közelebb merészkedve hozzá, lehet inni egy tóból.
A lovakon megfigyelt testbeszédjeleket Monty elkezdte kipróbálni a lovain, és rájött arra, hogy valamennyinek jelentése van. Hova nézünk, milyen szögben állunk a lóhoz képest, hogyan vesszük a levegőt, merre néz a vállunk… – és ez csak néhány dolog abból a megszámlálhatatlan jelzésből, amiből a lovak mindent tudnak rólunk. Talán ez ebben a hivatásban a legcsodálatosabb. Hogy a lovak az első ránk vetett pillantásból tudják, hogy az adott pillanatban milyenek vagyunk. És ez a legőszintébb visszajelzés, amit az ember kaphat. A lovaknak semmilyen érdeke nem fűződik ahhoz, hogy velünk kedvesek legyenek, annak ellenére, hogy nem tűnünk megbízhatónak vagy kiszámíthatónak.
Ezért kell nekünk, embereknek megtanulni a velük való helyes kommunikációt, hiszen mi is csak akkor tudunk biztonságot adni, ha ismerjük a lovakat, és tudjuk olvasni a szándékukat.
A módszer pontosan ebben segít. Olyan, mint egy nyelvtanfolyam, csak nem vokális, hanem testbeszédre épül. De hogy pontosan hogyan is tudjuk definiálni a mesterem, Monty Roberts által kidolgozott módszert? Szabadon idomítás? Natural horsemanship? Esetleg erőszakmentes lókiképzés? Vagy ezek összessége? Én most azt mesélem el, amit nekem jelent. Hiszen egy lóval való kapcsolatban mindig az egyén határozza meg az alkalmazott módszer jellegét. Én is úgy kommunikálok, ahogyan azt megfelelőnek érzem. Hozzá kell tennem, hogy minden, amit a lovakkal csinálok, azt a Monty-módszer alapján történik. Tőle kaptam az alaptudást és a legfőbb irányelveket, amiktől azóta sem tértem el, és nem is fogok soha. Ezek tehát az én gondolataim, és nagyon távol áll tőlem az, hogy ezt jónak, míg más gondolatait rossznak minősítsem. Hisz’ minden ember más.
Ennek természetesen megvan a személyes oka. Én hosszú évekig versenyszerűen úsztam, és abban az időben előszeretettel használták a fizikai és lelki büntetést a sportolók „motiválására”. Ezért pontosan ismerem azt a hatást, amikor az ember vagy az állat megtanulja ezt a bánásmódot. Így is tud teljesíteni, ismeri az eszközrendszert is, de a motivációja megváltozik. Nem azért teljesít, hogy jobb legyen, hanem elsősorban azért, hogy elkerülje a fizikai vagy lelki büntetést. És azt is megtanultam, hogy az erőszak működik. Számtalanszor hallottam, hogy „amióta jól megvertem ezt vagy azt a lovat, azóta sokkal jobban viselkedik”. Persze, egy ideig. De aztán a probléma hatványozottan visszaköszön. Lehet a problémát a szőnyeg alá söpörni, de aztán eljön az a pont, amikor már akkora a púp, hogy nem lehet átlépni.
Például, ha uralkodni akarunk egy állaton, vagy akár egy emberen. A fizikai bántalmazást pedig teljesen egyértelműen erőszaknak tekintem. És még egy fontos gondolat, hogy pontosan kinek mi az erőszak, azt nem az adó, hanem a fogadó dönti el. Így van ez a lovaknál is. Nem az számít, hogy én mit akarok közölni, hanem az, hogy a ló abból mit ért meg.
Monty Roberts megfigyelte a lovak kommunikációját, és ezt tanulható, elsajátítható formába öntötte, ráadásul ezt erőszakmentesen teszi. Ezért én mindig erőszakmentes lókiképzésnek hívom. A szabadon idomításhoz semmi köze sincsen. A natural horsemanship pedig számomra egy olyan fogalom, amire nincs pontos magyar terminológia. Ha valakit angolul „horseman-nek” hívnak, akkor abban rengeteg minden beletartozik. Egy életfelfogás, ami nem csak a lovakkal kapcsolatos. Ameddig a lovak kommunikációját használjuk, az együttműködésre törekszünk, és mindig figyelünk az adott ló természetére, igényeire, testi és szellemi adottságaira, addig teljesen mindegy az alkalmazott módszer megnevezése.
Ezt mindig az egyén határozza meg, nem pedig a módszer. Voltam más magyar és külföldi kiképzők kurzusain, emellett folyamatosan tanulmányozok más módszereket, olvasok kutatásokat, de mindenki, aki sikeres a lókiképzésben, ugyanazt használja: a lovak kommunikációját.
Ha foglalkozom egy lóval, akkor számomra a Monty Roberts-módszer adja a legfőbb alapot, de a tapasztalataimat az empatikus készségem, a nyitottságom és az egyéniségem egészíti ki. Van olyan, hogy egy lóval sokkal könnyebben szót értek, míg egy másiknál nagyon sokat kell dolgoznom magamon ahhoz, hogy létrejöjjön a kívánt kommunikáció. Ha egy ló nem ért valamit, akkor nekem kell másképp „mondani”. Ha valaki nem beszél egy idegen nyelven, akkor hiába ordítjuk egyre hangosabban, attól nem érti meg jobban.
Egyedülálló kommunikációs folyamat ló és ember között, amit úgy kell elképzelni, mint amikor két ember találkozik és beszélgetnek egymással. Mindkét félnek kialakul egy benyomása a másikról. Ha figyelmesek, akkor észreveszik a másik temperamentumát, empatikus érzékét stb. A lóval is nagyjából ez történik egy csatlakozás során. Felmérjük egymást. Én azt szoktam figyelni, mennyire tudom mozgatni a lovat csak energiával és testbeszéddel. A lovak között ugyanis mindig az áll a hierarchiában feljebb, aki a másikat meg tudja mozdítani. Biztos sokan láttak már olyat, hogy a karámban több ló közé betesznek egy bála szénát. Elsőként az eszik belőle először, aki a többit el tudja küldeni, mozgásra tudja bírni. Ez az egyik kulcsa a lovakkal való foglakozásnak. A körkarámban is ez történik a csatlakozáskor. Elküldöm magamtól a lovat, és megnézem, hogy mennyi energiámba kerül őt mozgatni. Lépésben, ügetésben, majd vágtában. Ezután megfigyelem, mennyi energiámba kerül lelassítani.
Azokat a jeleket kapjuk a lótól, amit egymásnak is adnak, ha valamelyik lovat elküldik a csapattól. Ilyen például, amikor a ló felénk eső füle folyamatosan ránk figyel. Aztán kisebbíti a kört, mert nem akar messze lenni tőlünk. Majd leengedi a nyakát, és nyalogat, rágcsál. Ezek mind a megnyugvás és bizalom jelei. Amikor minden jelzés összeáll, akkor behívjuk a lovat úgy, hogy elfordítjuk a vállunkat és elvesszük a tekintetünket a lóról. Ezt csinálják egymással is. Ilyenkor a ló eldönti, akar-e csatlakozni vagy sem.
Minden ló másképp kommunikál, soha nincs két egyforma csatlakozás. De amikor megtörténik, az egy leírhatatlan érzés. Aki nem ismeri a csatlakozás menetét, annak csak annyit jelent, hogy a ló megy körbe-körbe, aztán egyszer csak odamegy. Sokszor hallom azt is, hogy ezt a lónak megtanítjuk. Ez a legnagyobb tévedés. A lovak több mint 50 millió éve élnek a Földön. Sokkal jobban tudnak „lóul”, mint amit mi, emberek eddig felfedeztünk. Ők egymástól tanulják a saját kommunikációjukat.
Ha egy ló árván nő fel, és csak emberekkel érintkezik, az nem érti meg a lovak közti kommunikációt. Egy ilyen lóval nem lehet csatlakozni, mert nem fogja érteni. Aki dolgozott már ilyen lóval, az tudja, mennyire nehéz és sokszor nagyon veszélyes. A csatlakozás egy nagyon összetett párbeszéd ló és ember között. Számtalan jelet ad a ló, és közben ugyanennyit „elmond” nekünk. Egy élet is kevés ahhoz, hogy ezt mind észrevegyük. De én erre törekszem. A csatlakozáshoz nem egy vad ló kell. Nem attól lesz hiteles. Egy teljesen jól képzett, készséges ló is mondhat nemet egy csatlakozásra, és egy kezelhetetlennek mondott ló is csinálhat elsőre tökéletes csatlakozást. Az embernek meg kell tanulnia olvasni lovának jeleit. Ez a kulcs. A csatlakozás pedig egy olyan kommunikációs eszköz, ami kizárólag a ló ösztöneire épít. Ebben különbözik minden más feladattól.
Ez már kondicionálás. És ezek azok a pontok, amik előjöhetnek a csatlakozáskor is, amikor a ló szabadon van. Ezeket is észre kell venni, és ki kell zökkenteni a lovat, hogy újra az ösztönei szerint cselekedjen. Ezért szoktuk azt mondani, hogy ez egy életfogytig tartó tanulás. Egyebek mellet ezért is csodálatos a lovakkal foglalkozni. (Folytatjuk.)
