0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

Agáma a lakásban: könnyen megszelídülnek

Aki ma agámát szeretne tartani, valószínű, hogy valamelyik ausztrál szakállasagáma-fajt választja. Nem véletlenül, hiszen az ott élő fajok közül legalább kettő igen jól tartható, remekül szaporodnak fogságban; sőt, ma már számos színváltozatuk ismert.

Bevallom, magam még egyetlen ausztrál szakállasagáma-fajt sem gondoztam, ám mivel természetes élőhelyükön több alkalommal is volt szerencsém találkozni velük, talán nem érdektelen a terepi megfigyelésekről készített beszámolóm.

Az első találkozás meglehetősen furcsára sikeredett. Ausztráliában élő zoológus barátommal, Dr. Hangay Györggyel épp a számomra végeláthatatlannak tűnő Glenrock-farmon táboroztunk, amikor egy keleti szakállasagámára (Pogona barbata) bukkantunk, amint épp egy fa kerítésoszlop tetején napozott.

Békésen tűrte, hogy megfogjuk, így, a könnyebb fotózhatóság kedvéért letettük egy kőre. Ott sem nagyon mozgott, melyet kezdetben leginkább a kissé hűvös időnek tudtunk be. Mereven feküdt a kövön, noha egészségesnek tűnt.

Legalábbis mi semmiféle külsérelmi nyomot nem fedeztünk fel rajta, kondíciója pedig kiváló volt. Ám feltűnt, hogy a háta vastagon marhatrágyás. Innentől nem volt nehéz rekonstruálni, mi is történhetett vele. A legelőn kapott egy tehénlepényt a hátára, amitől némiképp sokkos állapotba került, de annyi ereje azért maradt, hogy felkapaszkodjon a kerítésoszlop tetejére, ahol ilyen atrocitás már nem érhette. Mi pedig nem sokkal e sajnálatos „baleset” után akadtunk rá.

A másik gyakori terráriumlakóval, a sivatagi szakállasagámával [melynek van egy szerencsétlenebb magyar neve is: belföldi szakállasagáma (Pogona vitticeps)] is volt szerencsénk találkozni. Ő az „agyforraló” sivatag és a szintén forró félsivatag lakója. Békés jószág, még akkor sem szalad el, amikor közelről fényképezzük. Ebben talán az is közrejátszhat, hogy a természetben szinte minden sivatagi szakállasagáma hallójárata tele van élősködő kullanccsal, amely erősen csökkenti a hallásukat.

Melyiket válasszam?

Hazánkban mindkét fajt meg lehet vásárolni. Noha néhány dologban mások az igényeik, a szakirodalomban gyakran mégis egy kalap alá veszik őket. Ha választanom kellene, én a keleti szakállasagáma mellett voksolnék, ugyanis jóval kevésbé hőigényes, mint a sivatagi rokona. Cudar hidegben is találkoztunk vele. S mivel jókora állatról van szó – akár 55 cm-re is megnőhet, ebből 25 cm a farok –, nehéz olyan méretű szobai terráriumot berendezni számára, ahol igazán jól érzi magát. Ám tavasztól őszig remekül elvan egy jókora szabadréti, kerti férőhelyen. A szabadtéri terrárium hasznáról így ír Németh László Napimádók című könyvében:

„Valódi hatását ennek akkor vesszük csak észre, ha állatainkat már jó ideje szobai körülmények között tartottuk. Közérzetük, viselkedésük és színezetük is óriási változáson esik át. Sokuk e körülmények hatására még szaporodni is kezdhet.”

Mindkét szakállasagáma-faj szabadtéri terráriumát – noha élőhelyeik a természetben igencsak különböznek egymástól – nagyjából hasonlóan rendezhetjük be: mászási lehetőséggel (ez főleg a keleti szakállasagámának fontos), napozórésszel (napozókövekkel), búvóhelyekkel, árnyékos részekkel, vizes tállal. Azt talán mondanom sem kell, hogy a férőhelynek rágcsáló- és raga­dozóbiztosnak kell lennie, különösen a macskák jelenlétére kell ügyelnünk. A keleti szakállasagáma tartása mellett szól, hogy élőhelyi adottságait figyelembe véve, a mi éghajlatunkon hosszabb ideig tartható a kertben, mint a sivatagi rokona. A két faj kosztja megegyezik, vegyes táplálkozásúak. Ha lehet, ne piaci zöldséget adjunk nekik, hanem inkább szedjünk magunk vadnövényeket, például pitypangot. Kaphatnak némi gyümölcsöt is, de fő táplálékuk mégiscsak a rovar, melyet tavasztól-őszig akár magunk is gyűjthetünk számukra. A sivatagi faj növényfogyasztása arányaiban talán kevesebb, mint a keleti rokonáé. Ez abból adódhat, hogy a sivatagban felettébb kevés a növény, ám rovarok azért ott is élnek. A szakirodalom szerint táplálékának 75%-a álljon állati fehérjéből.

Vízi sárkány a kerti tóban

Ha ritkán is, de beszerezhető hazánkban az ausztrál víziagáma (Physignathus lesueurii) is. Hívják még barna víziagámának és auszt­rál vízi sárkánynak is.

Nagy testű faj, a kifejlett hímek egy méter körüliek és nagyjából egy kilogrammosak, a nőstények némiképp kisebbek. Kelet-Ausztráliában nagyon gyakoriak, a kisebb-nagyobb vizek mentén szinte mindenütt jelen vannak. Fontos számukra, hogy a parton dús növényzet legyen.

Ha a víztől távolabb lepjük meg őket, két hátsó lábukon menekülnek, majd a folyóban vagy tóban keresnek menedéket. Nagy termetük miatt hatalmas terráriumot és úszási lehetőséget igényelnek, ám a legjobb a hideg idő beköszöntéig kerti tóban elhelyezni őket. A tó mellett kerítsünk le egy jókora darabot, s máris kész az ideális férőhely! Ezt a megoldást már több állatkertben is láttam, és remekül bevált. Táplálásuk nem okoz gondot, rovarokkal, kisebb gerincesekkel, gyümölcsökkel stb. etethetők. Többnyire nem válogatósak.

Kovács Zsolt

Európa agámája

Noha cikkemben említem, hogy nem tartottam egyik szakállasagáma-fajt sem, azért volt egy időszak, amikor beköltözött egyik terráriumomba egy agáma, mégpedig egy jókora hím hardun agáma (Laudakia stellio). Abban az időben – a 2000-es évek legelején – hazánkban igen közkedveltnek számított ez a faj, igaz, másféle agámát nem is nagyon lehetett akkoriban kapni. Ha jól emlékszem, 800 forintot szurkoltam le érte. A hardun agámát egyik barátom jóvoltából már ismertem, neki több példánya is lakott egy akkoriban divatos asztalterráriumban, néhány kisebb görög teknős társaságában. A kis közösség remekül elvolt egymással, az agámák kézből vették el a felkínált gyászbogarakat, sáskát és tücsköt. Ha pedig növényi kosztra vágytak, a zöldségből-gyümölcsből együtt csemegéztek a görög teknősökkel.

Ebből kiindulva én is szárazföldi teknősökkel, közelebbről észak-afrikai mór teknősökkel társítottam új kedvencemet. Agámám kezdetben igen vadóc volt, majd lassacskán megszelídült. Az étvágyára nem volt panasz, alig győztem számára a sok rovart beszerezni.

Bár tágas terráriumban lakott, akkora férőhelyet mégsem tudtam biztosítani, hogy az ideális csoportnak számító kettő-négy nőstényt mellé tudtam volna tenni. Így aztán agglegény életet élt, ám ez láthatóan nem zavarta. A hardun agáma számára legalább 100 x 50 x 50 centiméteres terráriumot kell biztosítanunk, ha nem tartjuk együtt teknősökkel. A terráriumot célszerű hátterezni, s a mesterséges sziklafalon teraszokat (napozóhelyeket) kialakítani.

A hardun agáma igazi melegkedvelő faj. Megtalálható Kis-Ázsiában, az Arab-félszigeten és Észak-Afrika egy részén, no meg Európa egy kis szegmensében, ám oda a fajt behurcolták. Ezt figyelembe kell vennünk a terráriumi tartásnál, magyarul a szobahőmérséklet nem elegendő számára. Férőhelyének talaja homok és föld keveréke legyen, amelynek egy részét időnként nedvesítsük meg. Fontos, hogy búvóhelyeket is kialakítsunk. Tavasztól őszig a legjobb, ha a hardun agámákat szabadtéri terráriumban helyezzük el. Olyannyira szeretik a napsütést, hogy előfordul, még a legnagyobb melegben is egy kövön sütkéreznek. Ezt magam is megfigyeltem Törökországban, ahol falvakban és váro­sokban is találkozhatunk velük.

 

Forrás: Kistermelők Lapja