Maga az alapfaj és bizonyos változatai is nagy ökológiai tűrőképességűek. Vizes élőhelyektől félszáraz, száraz területekig, a skandinávtól a mediterrán vidékekig mindenütt megél, elvadulva terjeszkedik.
A Prunus cerasifera rokonságába indokolt bevonni a P. caspica, a P. iranica és a P. ursina fajokat is, ugyanis molekuláris genetikai vizsgálatok alapján sem könnyen különíthetők el. Főleg a Dnyeper és a Kubán folyó vidékén, még inkább a Belaja és a Suntak folyók völgyében (Baskíria) a mai napig igen nagy az alakgazdagságuk.
Újabb régészeti leletek alapján a Fekete-tenger és a Kaszpi-tó között, a Krím-félszigeten, a Kaukázus vidékén sokkal gyakoribb lehetett, egyesek szerint Örményországban az időszámításunk előtti 5. században már termeszteni kezdték.
A molekuláris genetikai vizsgálatok után is maradtak nyitott kérdések nemcsak a termésszín, hanem egyes taxonok, mint a P. cerasifera, P. divaricata és a P. pissardii kapcsolatában is. A színbeli változatok földrajzi elterjedésére nincs még magyarázatunk (sem a Fekete-tenger mellékiekre, sem az itthoniakra), de ahol endemikus (lehet) a cseresznyeszilva, ott igazolható a P. cerasifera, a P. divaricata és a P. ursina igen közeli rokonsága. Délkelet-Európában, Nyugat-Ázsiában, a Kaukázus vidékén zárt állományt is alkothat (Török- és Örményország, Grúzia, Azerbajdzsán, Dagesztán); Kínában, sőt egy szűk területen Pakisztánban szintén honos.
Alanyként használjuk
Amint a Fekete-tenger és a Kaszpi-tó közötti térségben kutatásaink szerint is elkülönülnek a cseresznyeszilva termésszín szerinti változatai, ugyanígy a Kárpát- medencében is elkülönültek a típusok. Bartha Dénes és munkatársai 2015-ben közöltek térképet a cseresznyeszilva és vele együtt a P. divaricata hazai előfordulásáról.
A hazai adatokban több hasonlóságot mutat Nyujtó Ferenc közlése a ceglédi alanykutatásokkal kapcsolatos megfigyeléseiről és Bartha Dénes említett térképe. Érdekes elemzést hozhat a diploid, triploid, tetraploid és hexaploid típusok meghatározása, ami arra is választ ad, hogy nálunk a kökény és a cseresznyeszilva természetes úton tud(ott)-e kereszteződni.
Mivel elsődlegesen virág-, gyümölcs- és magszerkezeti szempontokra irányultak a megfigyeléseink, pomológiai értékelést alig folytattunk, a termés- (és kőmag-) méret és termésszín szerinti megoszlás viszont érdekes lehet. A 27 vizsgált fajta megoszlása a következő: 5 fajta kék és lila termésű (C. 165, C. 169, C. 1274, C. 1500, C. 1846); 13 fajta piros (C. 162, C. 163, C. 164, C. 168, C. 176, C. 359, C. 1273, C. 1291, C. 1453, C. 1846, DÍSZ 1, DÍSZ 2 és SARJ), valamint 9 fajta sárga volt (C. 166, C. 170, C. 174, C. 175, C. 177, C. 679, C. 1412, C. 1424 és C. 1431). A magoncalany-kutatásokban a magméret, csírázóképesség és csemete-kihozatal kiemelt kérdés volt, ezt Nyujtó Ferenc és munkatársai megválaszolták.
A szaporítóanyag-használatban megmaradt a magoncalanyok iránti igény. Hrotkó Károly 1999-ben írta le az előbbi alanyfajták faiskolai értékeit, mi a vegetatív és reproduktív szervek alaktani leírását végeztük el. Viszont különösen fontosak a botanikai (cönológiai), ökológiai felmérések is.
Behurcolt faj
Bartha Dénes 2000-ben kiadott újabb könyvében a „fekete listában”, azaz az elvadult behurcolt fák között szerepelteti a cseresznyeszilvát. Elvadulása nálunk az 1800 előtti időkre esik, az elvadulási készsége azonban közepes, pedig már a késői neolitikumból ismerünk kőmagot. Erdőszéleken, cserjésekben és ruderális területeken gyakori, a hiányos állományú ültetvényekben, felszámolt gyümölcsösök helyén is előfordul. A megerősödött egyedek még inkább megjelentek és fává fejlődtek.
A mirabolán-magvetésekben a zöld levelű típusok között változó arányban megjelennek liláspiros egyedek is: felméréseink szerint 2000-2300 magonc között legalább 2-3 nem zöld levelű lehet. Ezekből nyerték a vérszilva-egyedeket, amelyek szabad termékenyülésben elmaradnak a zöld levelűek mögött, viszont díszfának alkalmasak. A cseresznyeszilva használata többnyire a szaporítóanyag-termesztésre korlátozódik, pedig 100-150 éve sokkal inkább kiaknázták pomológiai értékét. A taxonómiai értékelés épp erre koncentrált, főleg hogy a levegőtlen és vízjárásos (ártéri) talajokban is megél, vagyis nagy ökológiai tűrésű.
Termesztik és fogyasztják
A Balkánon, Kis-Ázsiában, a Kaukázus vidékén, Közép-Ázsiában megmaradt a török, azeri, örmény és grúz, továbbá az iráni hagyományos cseresznyeszilva-termesztés. Az egykori kelet-európai sztyeppeövezetben, főleg az ukrán, orosz, tatár és baskír piacokon különféle érettségi állapotban kínálják. A zöld cseresznyeszilvát körülbelül félliteres mérőben porciózzák.
Indokolt lenne egyes tiszántúli (pl. Túrkeve környéki) kék és lila gyümölcsű, valamint a Felső-Tisza-vidéken tetszetős piros cseresznyeszilvák és néhány zamatos sárga termésű alak összehasonlító ültetvényben való vizsgálata. Új változatok, fajták is megjelentek, főleg Kelet-Európában és Nyugat-Ázsiában – ezekkel a nemesítők jelenleg is foglalkoznak. Itthon hagyományos családi gazdaságokban és őstermelői piacon kínálják a gyümölcsét (Bátai viaszszilva, Beregi cseresznyepiros, Csépai feketeszilva, Kevei szilva) vagy lekvárnak és főleg cefrének használják.
A táblázatban tájékoztató adatok találhatók a gyümölcs beltartalmára, emellett utalhatunk a rá jellemző magas antioxidáns-, C-vitamin-, kálium- és vastartalomra. Nem meglepő, hogy a Balkánon, Kis- és Közép-Ázsiában, Ukrajnában és Oroszország délibb részein a cseresznyeszilva és a P. divaricata vadon termő, gyűjtögetett gyümölcse fontos szerepet játszik a táplálkozásban.
Beltartalomban a kis- és közép-ázsiai, gyümölcsméret alapján (40-45 g) a krími, ukrán cseresznyeszilvák a kedveltek. A zöld gyümölcsét sajátos módon fogyasztják Törökországban, Iránban, Azerbajdzsánban: megfőzik, és mint savanyú kompótféle kerül az asztalra.
