0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 29.

Kadarka: nosztalgia vagy lehetőség?

Engedj haza Kadarka! – csaknem fél évszázada egy hangulatos budai borozóban egy kis tábla felirata így figyelmeztette a vendégeket, hogy előbb-utóbb ideje lenne hazamenni. Abban az időben vélhetően nem volt olyan kocsma Magyarországon, ahol ne szerepelt volna az italok között a legnépszerűbb hazai bor, a Kadarka.

Aztán változtak az idők, s ma már nehéz a hatalmas borkínálatban a régi kedvencre bukkanni, pedig a borízlés éppen olyan tulajdonságú vörösborokat kedvel, amit ez a fajta képvisel: friss, gyümölcsös illat és aroma, egyedi, fajtajelleges karakter. Hová lett a Kadarka?

A hagyomány úgy tartja, hogy a török elől menekülő balkáni népek hozták Magyarországra a Kadarkát. Hogy pontosan mikor, arról megoszlanak a vélemények, ám az biztos, hogy a filoxéravész után vált az ország vezető szőlőfajtájává. Ennek az is oka volt, hogy a pusztító járvány miatt a károsítónak ellenálló síkvidéki, homokos talajú területek váltak a szőlőter­mesztés bázisává.

Kissé hihetetlen, ám a statisztikai adatok szerint volt olyan időszak, amikor a Kadarka termőterülete nagyjából akkora volt, mint ma az ország teljes szőlőterülete!

Az 1960-as években a szőlőültetvények 23%-át adta, s ezzel magasan a legnagyobb területen termesztett szőlőfajta volt, a második helyezett Olasz rizling csupán 13,8%-os arányt képviselt.

Tömegtermelésre alkalmatlan

A fordulópont egyetlen kifejezéssel meghatározható: a nagyüzemi tömegtermelés térhódítása. Az 1960-as évektől több hullámban hatalmas méretű szőlőtelepítés kezdődött hazánkban, ám kizárólag nagyüzemi körülmények között. Az elsődleges szempont a gépesíthetőség volt, s ezt csak széles sortávolságú, kordonos művelésmóddal telepített szőlővel lehetett megvalósítani. A Kadarkának és az addig telepített fajták többségének, melyeket rendszertanilag pontuszi fajtáknak neveztek, nem ízlett ez a művelésmód, s fagyérzékenységük, rothadékonyságuk, hullámzó, késői érésük és bizonytalan termőképességük megpecsételte sorsukat.

Az egyetemi borásztankönyv szerint „a pontuszi fajták csődöt mondtak”.

Ez a sarkos megfogalmazás kissé túlzó, de az kétségtelen, hogy alkalmatlanok voltak a nagyüzemi tömegtermelésre, és ha azt erőltették, valóban silány minőségű bort tudtak csak nyújtani. Épp ezért az addig legnagyobb területtel rendelkező szőlőfajtáknak viharos gyorsasággal csökkent az aránya.

A Kadarka hanyatlásának piaci oka is volt. Abban az időszakban nem létezett rozébor a hazai kereskedelmi forgalomban, a vörösektől pedig egyértelműen a minél sötétebb színt várták el, és erre valóban alkalmatlan volt a Kadarka. Egy ideig import festő vörösborok felhasználásával „javítottak” a színén, de ez nem jelenthetett hosszú távon elfogadható megoldást. Így a Kadarka visszaszorult a házikertekbe, csak néhány kis családi vállalkozás borkínálatában sikerült megtartania a helyét.

Felnőtt egy-két nemzedék, s a fiatalok már aligha emlékeznek a fajta igazi értékeire. Ám a termelők egy része tudja még, hogy a meglehetősen sematikus világfajtákhoz képest a Kadarka igazi különlegesség, melyet nem szabad elfelejteni.

Persze ma is problémás szőlő, a jó szakemberek számára is sok fejtörést okozhat minden évben.

De szó sincs a fajta csődjéről. Egyszerűen nem képes a tömegtermésre, ám megfelelő művelésmóddal, kisebb terheléssel kitűnő bort adhat. Szerencsére ezt mind többen felismerik, hiszen a terméskorlátozás korát éljük. S a másik oldalon a piac is a helyi különlegességeket keresi, és hajlandó értük többet is fizetni. Tehát indokolt megőrizni a múlt értékeit, nemcsak a szép emlékek miatt, hanem mert valós piaci igény is lehet egy már-már elfelejtett régi fajta iránt.

Kiskőrösi hagyományos ültetvények

Némi magyarázatot igényel, hogy miért pont Kiskőrösön lett a gazdák szívügye a Kadarka. Annak idején az ország valamennyi borvidékén megtalálható volt, természetesen elsősorban vörösboros termőtájakon, s ezek közül is a legnagyobb arányban Szekszárdon.

Amikor megindultak a nagy telepítések az állami gazdaságok és termelőszövetkezetek hatalmas tábláin az új fajtákkal, kiderült, hogy Kiskőrösön ezt nem lehet megvalósítani, a talaj annyira változatos, hogy nem volt lehetőség nagyüzemi telepítésre.

Ezért az országban egyedül ott kitaláltak egy sajátos rendszert, amit szakszövetkezetnek hívtak. Ennek lényege, hogy a szőlőt a családi kisgazdaságok termesztették, a növényvédelmet a szakszövetkezet végezte, a borászati munkákat pedig a közös nagy pincészetek, és ott is palackozták a bort. Halkan érdemes megjegyezni, hogy a szőlészet-borászat Nyugat-Európa jelentős részén ma is így működik, teljes sikerrel.

Így Kiskőrösön nem számolták fel a régi telepítéseket, nem alakítottak ki háromméteres sortávolságú ültetvényeket, hanem hagyományos módon művelték a szőlőt. Nem volt 20 tonnás hozam hektáronként, de szépen beért a termés, nem rohadt le a szőlő a munkaerőhiány miatt szüretkor, nem is fagytak el a tőkék, s szerethető, egyedi bort készíthettek.

Ám a rendszerváltást követő piaci válságot a szakszövetkezet sem tudta túlélni, a gazdák kényszerhelyzetbe kerültek: vagy felhagytak a szőlőtermesztéssel, vagy saját kezükbe vették az értékesítést.

A menekülési utat, mint az országban mindenhol, a kannás borértékesítés jelentette. Ez lélegzethez juttatott néhány ezer termelőt, de egyben megadta a kegyelemdöfést a nagyvállalatok többségének. Aki ezeket a küzdelmes éveket túlélte, már letisztultabb helyzetben folytathatta a munkáját. Ám a szőlész-borász ágazat nagy árat fizetett mindezért: az ország szőlőterülete egy évtized alatt a felére csökkent. Sajnos a Kadarka lett ennek az egyik fő vesztese, akkor tűnt el csaknem teljesen a hazai borkínálatból.

Kedvencünk a Júlia csókja

Ezt az utat járta végig Kiskőrösön a Csengődi család is, mely ma István Borház néven a térség egyik jelentős borforgalmazója. Csengődi István, a vállalkozás mai vezetője, ahogy ő mondja, „mezítlábas gyerekkora óta a szőlőben nevelkedett”. Nagyszülei is gazdálkodtak, édesapja pedig a szakszövetkezeti időszakban a kor szokásainak megfelelően szőlőtermesztéssel foglalkozott.

A rendszerváltás idején István is besegített a családi gazdaságba, elsősorban ott tevékenykedett, ahol a legnagyobb szükség volt a munkájára, vagyis az értékesítésben.

A kannás borok időszakában döntött úgy, hogy megélhetését a szőlőhöz, borhoz köti. Attól kezdve minden energiáját a vállalkozás felépítésére fordította. Stratégiáját a külföldi tapasztalatokat is figyelembe véve úgy építette fel, hogy tevékenységének döntő részét a borászat jelentse. Így a kilencvenes években fokozatosan nőtt ugyan a szőlő területe, de a bor nagy részét felvásárolta. A szőlőterület ma sem nagyobb, mint húsz éve, 9-10 hektár, ám a szőlőfeldolgozó és bortároló kapacitás ennek a többszöröse.

Kiskőrös híressége Petőfi és a Kadarka, így a helyi vezetők is rájuk építik a város turisztikai vonzerejét. Idén ez különösen aktuális, hiszen a nagy költő születésének kétszázadik évfordulóját ünnepeljük. A térség borászai már régóta ezen munkálkodnak, két évtizede alakult meg a Gondűző borlovagrend, melynek természetesen a Kadarka a zászlósbora.

Még néhány évvel korábban, 2001-ben a város egyik borásza, Kósa Gyula érdekes kezdeményezéshez fogott, Kadarka Borversenyt szervezett. Mivel az István Borház rendelkezett a legtágasabb kóstolóval, ott tartották a versenyt és az eredményhirdetést. A kistérségi borverseny rövid idő alatt igen népszerű lett, egyre több bort neveztek be, sőt, egy idő után már a határokon túlról is érkeztek tételek. Amikor a minták száma 300 fölé emelkedett, szigorították a nevezési feltételeket, attól kezdve csak Kadarka-borok vehetnek részt a megmérettetésen. Így a Kadarka megismertetése, népszerűsítése ma már a verseny legfontosabb célkitűzése. Időközben az ötletadó, Kósa Gyula átadta a szervezés felelősségteljes feladatát Csengődi Istvánnak.

2020-ban már a 25. versenyt rendezték, de aztán a járvány miatt egy évre megszakadt e nemes hagyomány. Idén tavasszal indult újra, s remélhetően a továbbiakban is folytatódik. (Az eredményeket a Kertészet és Szőlészet 13. számában ismertettük, Kadarka, egy legendás bor címmel. A szerk.)

Ami Somlónak a Juhfark, Badacsonynak a Kéknyelű, Mórnak az Ezerjó, az Kiskőrösnek a Kadarka lehet. A borfogyasztás ma a rozé és az illatos borok irányába fordult, s a világfajták helyett egyre inkább a hagyományos helyi különlegességek a népszerűek. A járvány után a belföldi turizmus újabb rekordokat dönt, s a vendégek keresik a kevésbé zsúfolt, mégis vonzó vidékeket. A „gondűző borocska” hazája, Kiskőrös várja a vendégeket!

A jelenlegi telephelyet 1997-ben vásárolta meg, s az ezredforduló idejére készült el mai formájában az üzem. A látványos épület földszintjén tágas helyiség található, amely borversenyeknek, kóstolóknak vagy más rendezvényeknek ad otthont. Az épület alatt kialakított pincerész nemcsak a bortárolást teszi lehetővé, hanem az elmúlt évszázad hagyományos borászati eszközeit, régi gépeket, berendezéseket is bemutatnak benne.

Az üzem többi része korszerűen felszerelt, a tárolótér 20 ezer hektoliteres, a palackozóüzemben évente csaknem 200 ezer palackba kerül bor, a többit lédigként forgalmazza.

Így a megtermett és a felvásárolt bor túlnyomó többsége palackokban kerül a vevőkhöz. A fehérborok közül a Bianca a legsikeresebb, emellett a Generosa, az Ezerfürtű és a Cserszegi fűszeres is egyre népszerűbb, utóbbi 2020-ban elnyerte a Kiskőrös város bora címet. A vörösborokból a Kadarka és a Kékfrankos a meghatározó.

Két különlegesség található a kínálatban, mindkettő Kiskőrös szülöttjének, Petőfi Sándornak állít emléket. A Szabadság-Szerelem bort a normál palackméret mellett 3 és 5 literes formában is forgalmazzák, s a címkén természetesen Petőfi jól ismert portréja látható. A másik borösszeállítás neve Júlia csókja, e termék Szendrei Júliára, Petőfi feleségére utal. Egyedülálló megoldásként kis papírtekercset csatolnak a palackokhoz, amelyeken a költő legszebb szerelmes versei olvashatók.

Szakmai szempontból sikerült az induláskor megfogalmazott terveket megvalósítani az István Borháznak, ám az indulástól a mai napig az értékesítés jelenti a legnagyobb kihívást.

Az élelmiszer-kiskereskedelmi láncokba nem sikerült bekerülni, és a borturizmus sem alakult ki olyan mértékben, mint a sikeres borvidékeken. Így maradtak az ital-nagykereskedők, s emellett egy kis saját bolthálózat. Négy városban a piacon vagy a közvetlen közelükben nyitottak boltot a saját borok értékesítésére, s ezek többnyire sikeresen működnek. A tervek szerint remélhetően hamarosan újabb városokban is sikerül megvalósítani ezt az értékesítési formát.

Dr. Kopcsay László

Forrás: Kertészet és Szőlészet