0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 29.

Gabonapiaci tendenciák a francia (szak)sajtó tükrében

A Les Échos gazdasági napilap rendszeresen elemzi az élelmiszergazdaság előtt álló kihívásokat, így figyelemmel kíséri a piaci árak alakulását is. Étienne Goetz július 8-án közölt cikkében azt írják, a márciusi csúcs után továbbra is nagyon magas az élelmiszerek ára (magasabbak, mint 2021-ben), ennek ellenére folyamatosan csökkennek, aminek a viszonylag jó globális terméskilátás a fő oka.

Ez „húzza lefelé” a gabona tőzsdei árát. Míg a 2011-es árcsúcsot az „arab tavasz” váltotta ki, a mostani mögött egyértelműen az ukrán krízis áll.

Elsősorban a kalászos gabonára, azon belül is a búzára összpontosul a figyelem. Az árak csökkenése mögött nemcsak az északi félgömb jó terméskilátásai (főleg Kanadában és Oroszországban) áll, hanem a kereslet csökkenése is szerepet játszik benne. A cukor és a növényi olajok esetében is árcsökkenés tapasztalható.

Az orosz gabonatermés annyira jónak ígérkezik, hogy akár 40 millió tonnát is exportálhat az ország 2022–2023-ban. Részben ezt tükrözik a párizsi gabonatőzsde árai, ahol a márciusi és májusi 420–440 euró/tonna után 340–360 euró/tonna közé „szelídült” az árfolyam.

Az árak elsősorban a fekete-tengeri ukrán kikötőkben ragadt gabona miatt ugrottak meg. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy az orosz export folytatódik, a beszorult ukrán készletek pedig kisebbek, mint amire a piaci szereplők számítottak, így, bár a búza árába a kereskedők „beárazták” a geopolitikai kockázatokat, de már a viszonylag jó terméseredmények is láthatók. Ezzel 350 euró/tonna körül stabilizálódott az ár.

Az élelmiszerárak globális csökkenésében a lap szerint szerepet játszik a növényi olajok árának a visszaesése, aminek szintén a jó alapanyagtermés a legfontosabb kiváltó oka, de az indonéz pálmaolaj visszatérése a piacokra szintén közrejátszik.

Mint ismeretes, az árak elszabadulása és a lakosság elégedetlensége miatt Jakarta áprilisban megtiltotta az olajkivitelt. Miután a pálmaolaj ára tekintetében a globális referenciát jelentő Kuala Lumpur-i (malajziai) tőzsdén az árak visszatértek a normál sávba, Indonézia föloldotta a korlátozást.

Mindezt alátámasztják a La France Agricole mezőgazdasági hetilap (ami bizonyos szempontból a Magyar Mezőgazdaság megfelelőjének tekinthető Franciaországban) által már május 10-én hivatkozott FAO-adatok is. Az ENSZ szakosított szervezete komolyabb többlettermést vár búzából.

Adatai szerint az USA-ban a szárazság megviselte az őszi vetésű kalászosokat, ennek ellenére – és mert a magas ár miatt nőtt a vetésterülete is – 5 millió tonnával több teremhet, mint egy évvel korábban, elérheti az 50 millió tonnát a termés.

Kanadában is több terem, mint 2021-ben (abban az évben volt aszály).

Ami Európát illeti, Ukrajnában egyértelműen komoly csökkenéssel számolnak, mivel legkevesebb 20 százalékkal kisebb vetésterületről tudnak búzát betakarítani. Az orosz búzatermés a kedvező időjárás miatt meghaladhatja a várakozásokat. Az EU termését májusban a 2021-es szintre (139,5 millió tonna) becsülte a FAO, mivel úgy látta, hogy nőtt a vetésterület, de az időjárás miatt kisebb hozamokkal lehet számolni.

Ázsiában az Élelmezési Világszervezet szerint Indiában és Pakisztánban kismértékű növekedésre lehet számítani, a Közel-Keleten átlagos aratást várnak, Észak-Afrikában viszont a szárazság miatt gyenge lesz a termés, különösen Marokkóban.

Francia gabonakilátások

A hónapok óta tartó, kifejezetten száraz, sőt sokfelé aszályos időjárás miatt az aestivum búza hektáronkénti termésátlaga a sokéves átlagtól és a tavalyitól egyaránt elmarad, csupán 6,95 tonna/ha lett. Ez körülbelül 3 százalékkal alacsonyabb, mint a tízéves átlag, és nagyfokú heterogenitást takar országszerte.

A csökkenés fő okai a csapadékhiány, a forróság, a jég- és a viharkárok, sőt, helyenként fagykár is előfordult. Az átlagos fehérjetartalmat 11,6 százalékra becsülik, ami megfelel a tízéves átlagnak.

Az adatokat a La France Agricole július 1-jei számában közölték, forrásként a szántóföldi kultúrákra szakosodott alkalmazott kutatási intézetet (Arvalis) és a gabona szakmaközi szervezetet (Intercéréales) adva meg.

Pedig az ősz biztatóan indult. A kalászosok jól keltek, és megfelelően fejlődtek a kedvező őszi és az enyhe téli időjárásnak köszönhetően. Viszont a tavasszal kezdődött aszály az aratásig kitartott, elsősorban a sekély termőrétegű talajokon komoly terméscsökkenést okozva. A mélyebb termőrétegű talajok esetében viszont – a június elejei esőknek köszönhetően – a későbbi érésidővel jellemezhető régiókban kimondottan jól kiteltek a szemek, amit az országos átlag is tükröz. Mivel a termés minősége megfelelő, a francia gabonatermelők okkal remélhetik, hogy a jelenlegi feszült geopolitikai helyzetben nem lesz értékesítési problémájuk, sőt, számos egykori elpártolt vevőjük visszatér.

Érdemes megjegyezni, hogy az ősziárpa-termés a becslések szerint idén 8,25 millió tonna lesz, ami némileg meghaladja a 2021-est (+0,4%). A terület körülbelül 69 ezer hektárral nőtt, ami ellensúlyozza a hozamcsökkenést. A várható termésátlag 6,55 t/ha lesz az aszály miatt (2021-ben 6,85 t/ha volt). A csökkenés a vezető ősziárpa-termesztő régióban, Közép-Franciaországban a legjelentősebb.

Ha már az ukrán krízis kifejezetten érinti a mezőgazdaságot (is), az elemzők a repcetermelés egyértelmű növekedésére számítanak Franciaországban 2022-ben: 3,9 millió tonnával számolnak, ami 17,8 százalékkal több a 2021-esnél.

Ez elsősorban a vetésterület előző évihez képest 21,1 százalékos növekedésének köszönhető, bár a becslések szerint az országos hozam kissé alacsonyabb lesz, csak 3,26 tonna/hektár.

A La France Agricole szakfolyóirat az utóbbi hetekben számos cikket közölt a gabonapiac helyzetéről. Egy július 7-ei elemzésben például a roueni és Le Havre-i kikötő forgalmán keresztül vizsgálta az export helyzetét. Mindkét kikötő a Szajnán található, és bár Rouen közel 100 kilométerre fekszik a folyó atlanti torkolatától, mégis hatalmas kikötővé vált az évszázadok során. Tehát ugyan nem tengeri kikötő, mégis jelentős tengeri kapu a világra.

Az egyetlen „probléma” csupán az, hogy a legnagyobb tengerjáró hajók nem tudnak teljes terheléssel följönni a Szajnán Rouenig. Sajátos munkamegosztás alakult ki Rouen és Le Havre között. Az évtized vége előtt tervezik megnyitni a Canal Seine-Nord csatornát, ami új lendületet adhat a kikötő forgalmának: a Szajnából Párizs alatt kiágazó csatorna lehetővé teszi, hogy Dunkerque-Calais és Belgium, Hollandia és Észak-Németország között 4 ezer tonnás hajók is közlekedjenek.

Ebben az irányban jelenleg is működik egy csatorna, a Canal du Nord, de azon legföljebb 650 tonnás hajók tudnak átkelni, ami nem minden áru esetében versenyképes.

A Szajna három nagy kikötője, Le Havre, Rouen és Párizs (ez utóbbi a gabonakereskedelem szempontjából természetesen nem mérvadó) a közelmúltban egy cég, a három város nevéből összeállított betűszóval nevezett HaRoPa irányítása alá került, amely a folyami áruszállítás hatékonyságának javítására törekszik.

A Szajna igen forgalmas víziút. A Rouennál is érezhető, háromméteres dagály hatását
kihasználva, a 10,5 méteres merülés már korábban is biztosítható volt, de a PANAMAX-
típusú, 60 ezer tonna kapacitású hajók csak legföljebb 40 ezer tonnás terheléssel
voltak rakodhatók. Egy egyméteres, a torkolattól Rouenig tartó mederkotrás után már
55 ezer tonnával is rakodhatók lennének. Erről már 2011-ben szó volt, de egyelőre nem
történt előrelépés

Rouen az első világháborúig a legnagyobb francia kikötő volt, ez volt az afrikai gyarmatokkal folyatott árucsere fő kiinduló és érkeztető pontja, ma pedig forgalmának talán legjelentősebb szegmensét a gabonakereskedelem jelenti, ezen belül is a kalászos gabonáké, amiből évente 4–9 millió tonna indul útnak a világba. (Kukoricát itt alig rakodnak, ennek a kultúrának a legjelentősebb kikötői Bayonne és Bordeaux.) A rövid távolságok miatt a Rouen-ból induló gabona legnagyobb arányban közúton (körülbelül 70%) érkezik, a vasút aránya nagyjából 10, a vízi úté 20%. Rouen-ból a 2021–2022-es kampányban 7,7 millió tonna gabona indult útnak, ami az utóbbi tíz év harmadik legnagyobb mennyiségét jelenti, az évtized átlaga 7,1 millió tonna.

A kiszállított 7,7 millió tonnából 5,3 millió tonna volt a búza, 2,3 millió az árpa, ez utóbbiból 746 ezer tonna volt a sörárpa, ekkora mennyiségben a roueni kikötőből még soha nem szállítottak el.

Az árpa legnagyobb része Kínába és más európai országokba indult, ez utóbbi magyarázata, hogy 2021-ben az esők miatti rossz termés okán Németország és Hollandia is jelentősebb mennyiségű francia sörárpát vett.

Forgalomnövekedés

Ha a földrajzi desztinációkat vizsgáljuk, Kína áll az élen, összesen 2,6 millió tonna búzával és árpával, amiből a takarmány- és a sörárpa 1,34 millió tonna volt, ez a roueni kikötőből indított árpa mennyiségének 58 százaléka. Második helyen Marokkó áll, ahová 1,6 millió tonna búzát hajóztak be. Noha Marokkóban 2021-ben jó volt a termés, az idei kilátásokat nagyon komolyan rontotta az aszályos időjárás, ezért az ország már tavasztól jelentősen fokozta az importját. A harmadik desztináció Algéria volt 1,4 millió tonna áruval, ám ide a szállítások 2021 utolsó és 2022 első heteiben (vélhetően a Franciaország és Algéria közötti politikai feszültség miatt) szünetelt, ám később újból megindult a gabona behajózása az algériai kikötők felé is.

Európai kikötők felé 912 ezer tonna indult, ami Rouen egyik legjobb eredménye az utóbbi években, a mennyiség 40 százaléka Spanyolország felé indult.

A „nagy visszaeső” Nyugat-Afrika, a maga csupán 400 ezer tonnájával, miközben egy évvel korábban még 1 millió tonnát szállítottak oda. Az ok triviális: a nyugat-afrikai országok – és hangsúlyosan Nigéria – kimondottan a nagyon magas minőségi paraméterekkel bíró javító búzát keresik, ezt viszont a 2021-es csapadékos időjárás miatt a francia búza nem tudta teljesíteni, lévén a minősége a sok eső hatására csak jó közepes lett. A roueni kikötő képviselői a La France Agricole-nak megjegyezték, az elmúlt egy évben néhány, a napi gyakorlatukban különlegesnek számító desztináció felé is indítottak árut, például az USA-ba, Mexikóba, Kolumbiába, a Fülöp-szigetekre és Kanadába.

Az ukrajnai krízis nyomán néhány, a gabonát hagyományosan a Fekete-tenger térségéből importáló országba is indult szállítmány a tavasszal és a nyár elején, köztük Egyiptomba és Tunéziába.

A lap egy nappal korábban a már korábban említett La Rochelle-i kikötőről is közölt cikket, oda elsősorban az ország „középnyugati” területeiről – Poitou-Charentes, a Loire-völgy déli megyéi, Centre régió délnyugati része – érkezik a szemestermény. A 2021–2022-es kampányban La Rochelle kikötőjét 4,2 millió tonna gabona hagyta el, aminek szinte teljes egészét két nagykereskedő cég indította: 2,4 millió tonnát a Sica Atlantique, 1,8 milliót pedig a Soufflet Négoce. Az ukrajnai háború miatt olyan korábbi, hagyományos vásárlók is visszatértek ide, akik az utóbbi néhány évben elsősorban a fekete-tengeri gabonát vásárolták, például Algéria, Egyiptom, Jemen és nyugat-afrikai országok.

Ami az érkező árukat illeti, a 2021-ben megugrott szállítási költségek, majd az ukrajnai háború miatt gyakorlatilag megszűnt a napraforgópogácsa-import, más okok miatt, de visszaesett a szójáé is. A kikötő legnagyobb szójaimportőr-partnere, a Solteam átállt igazoltan fönntartható termelésből származó, nem kiirtott erdők helyén termelt szója importjára, az első szállítmányt július végére várta. Meglepő viszont, hogy a szinte négyszeresére emelkedett műtrágyaárak ellenére folyamatosan nő a – főleg urea formájában érkező – nitrogénműtrágya mennyisége. Míg korábban átlagosan 250 ezer tonnát fogadott a kikötő, a tavalyi mennyiség már 470 ezer tonna volt, az idén pedig akár 600 ezer tonna is érkezhet.

A Maghreb-országok visszatérése a francia búzához

A Maghreb-országok visszatérése a francia gabonapiacra semmiképpen sem meglepő az ukrajnai krízis fényében, de nem lehet csupán ezzel magyarázni a jelenséget. A klímaváltozás miatt ugyanis egyre rosszabbak a termelési kilátások, így a folyamatosan növekvő népességű országoknak egyre komolyabb erőfeszítéseket kell tenniük élelmiszer-szükségletük biztosítása érdekében, amiben nem csak a gabona, de számos más kultúra is beletartozik.

A La France Agricole még június 9-én közölt egy összeállítást erről, többek között azt vizsgálva, ez mennyiben jelenthet piaci lehetőségeket a francia gazdáknak. A cikk megállapítja, mindhárom ország komoly erőfeszítéseket tesz a saját növényiolaj-ágazat kiépítésére (ugyan olívaolajból mindhárom ország bőségesen termel, de ez számos élelmiszeripari területen nem képes a napraforgó- és a repceolaj kiváltására, és takarmányozásra használható pogácsát sem ad).

Ha sikerül az olajnövényeket ter­mesztésbe vonni, akkor egyfajta „járulékos hatásként” lehetőség van a gabonafélék termesztésének biztonságosabbá tételére is, amennyiben sikerül okszerűen összeállított, agronómiai szempontból hatékony vetésforgókat alkalmazni.

Tunézia például néhány éve kezdett bele a repce termesztésébe, és fölfutásának a koronavírus-járvány és az ukrajnai krízis egyaránt lendületet adott. Nem véletlen az sem, hogy május közepén megtartották az első „Rencontres Maghreb Oléagineux” fórumot, ahol algériai, marokkói, tunéziai és francia szakemberek vitatták meg az olajos növények észak-afrikai termesztésének lehetőségeit.

Tunéziában például 2014–2015-ben még csak 400 hektár repce volt, de idén már 12 ezer hektárról takarították be, és 2030-ra 100 ezer hektár a cél. Ezt a szintet Algéria már 2024-ben szeretné elérni, Marokkó pedig 2030-ban már 80 ezer hektáron vetne repcét és napraforgót.

Az olajnövények termesztését azonban semmiképpen sem a búza vetésterületének rovására akarják növelni, ellenkezőleg, nagyon komoly agronómiai szerepet szánnak nekik azzal, hogy megszakítják a (durum)búza fönntarthatóság szempontjából előnytelen monokultúrás termesztését.

Mindhárom észak-afrikai országban kiépült már az a finomítókapacitás, ami ilyen volumenű repce és napraforgó földolgozását lehetővé teszi, jelenleg azonban elsősorban importált szójából nyernek ki olajat.

A szakemberek azt mondják, minden tonna Észak-Afrikában megtermelt repce és napraforgó importot vált ki. Mindhárom országban egyértelműen az északi részen jöhet számításba az olajnövény, ahol a természetes csapadék mennyisége közelít az 500–600 milliméterhez, ami inkább a magasabban fekvő területekre jellemző. Repcéből 1–2,5 tonna közötti termésátlagokban gondolkodnak termőhelytől függően, a legjobb adottságú körzetekben viszont reményeik szerint akár a 3,5 tonnát is el lehet érni. Hozzá kell tenni, hogy az észak-afrikai viszonyok között az 1 tonna/ha termésátlag már elegendő a gazdasági megtérüléshez, amit Tunéziában a termesztés megkezdése óta minden évben sikerült elérni, sőt a gazdák 40–50 százaléka a 2 tonna/ha átlag fölött tudott teljesíteni. Ilyen hozamok mellett Marokkó a belső szükségletek 15, Algéria 70, Tunézia pedig 30–35 százalékos kielégítését reméli 2030-ra, ám ahhoz, hogy ez sikerüljön, számos problémára megoldást kell találni. Ilyen például a helyi ökológiai viszonyokat toleráló fajták vetőmagjához való hozzáférés, amit bonyolít, hogy

a helyi természeti adottságokhoz nemesített fajták hiányában rendszerint – európai fogalmak szerint – tavaszi fajtákat ter­mesztenek, de őszi vetésben.

Teszik ezt azért, hogy az ősszel és télen hulló csapadékot minél jobban hasznosítsa a kultúra és elegendő hosszúságú legyen számára a vegetációs időszak, mielőtt tavasz közepén-végén beköszöntene a meleg és forró időjárás (ez egyébként a kalászosokra is igaz). A három ország szakemberei úgy látják, mindenképpen célszerű közös fajtanemesítésben és vetőmagbeszerzésben gondolkodniuk, mivel az együttesen 250 ezer hektáros vetésterület már kellően komoly kihívást jelent a vetőmagcégeknek. Nagyon fontos a képzés, hiszen a jelenlegi, néhány száz hektárnyi vetésterület mellett nem volt nehéz „kinevelni” a hozzáértő gazdákat, ám ahhoz, hogy sikeresen bekövetkezhessen a nagyságrendi ugrás, sokkal több, rendszerint csak néhány hektáron dolgozó gazdálkodó képzését kell megoldani, olyanokét, akik általában sokkal kevésbé képzettek, mint akik a repcét már ter­mesztik (a birtokméret a gazdaságok döntő részében 15 ha alatti).

Élelmezési problémák világszerte

Az egyébként is fegyveres konfliktusok terhelte Irakban kifejezetten rosszak a gazdák terméskilátásai, írta már május 9-én La France Agricole. Az okok között elsősorban a szárazságot és az öntözési lehetőségek hiányát jelölve meg. Ha pedig ez nem lenne elég baj a termelőknek, részben az ukrajnai krízis kirobbanása miatt, de legalábbis azzal egy időben jelentős emelkedésnek indult az üzemanyag, a műtrágya és a vetőmagok ára, ami tovább súlyosbítja a gazdálkodók helyzetét, mivel jelentősen növeli a termelési költségeket.

Irakban a búzát fölvásárló hatóság dönti el – többek között a várhatóan rendelkezésre álló öntözővíz mennyiségének függvényében –, hogy mekkora területen vethető például gabona és mennyi öntözővíz áll majd rendelkezésre.

Mivel a vízből kifejezetten rosszak voltak a kilátások, a megszokott felületnek csupán felét vetették be, ami miatt eleve csak a fele lehetett volna a termésnek, ám a szárazság még ezen is rontott. Irak elsősorban a Tigris és az Eufrátesz vizére támaszkodik az öntözésben, ám a vízen osztoznia kell Törökországgal, Szíriával és bizonyos fokig Iránnal, ám elsősorban Szíria és Törökország, mint felvízi ország völgyzáró gátak építésével akadályozza meg jelentős mennyiségű víz Irakba történő eljutását. Az idei évben az időjárás és az Eufrátesz fölső folyásán épült gátak visszatartó hatása miatt a normálisnak mondható

180 m3/másodperc helyett az idén csak 80–90 m3/másodperc víz érkezett például a közép-iraki Diwaniya provinciába, ami sokfelé szinte teljesen ellehetetlenítette az öntözést. A mezőgazdasági tárca – ami az idén jóval kevesebb műtrágyát biztosított a gazdáknak, mint tavaly – most magasabb, 500 USD/tonna áron vásárolja föl a búzát, amiből most jóval kevesebb terem, mint a korábbi években – 2019-ben és 2020-ban például az éves termés elérte az 5 millió tonnát, ami elegendő volt az ország önellátásának biztosításához.

Az idén csak 2,5–3 millió tonnára számítanak, ami azt jelenti, hogy Irak is a világpiacról kényszerül búzát vásárolni, nem is keveset.

Noha az ország hagyományosan Kanadából, Ausztráliából és az USA-ból importál, nem pedig a Fekete-tenger térségéből vagy Franciaországból, mindenképpen csak a korábbinál magasabb áron tud hozzájutni a kenyérgabonához.

A globális élelmezésbiztonság terén a Nemzetközi Valutaalap is komoly kockázatokat lát erre az évre, ám a szervezet az élelmiszerárak emelkedésének elsődleges okát az ukrajnai krízisben látja, írta a La France Agricole már május 4-én, és a szervezet attól tart, hogy 14 év után újra éhséglázadások lehetnek Afrikában, különösen a szub-szaharai térségben. A kontinens e része ugyanis búzaszükséglete 85 százalékát importálja, de a megnövekedett árak miatt ez sokkal nagyobb kiadássá vált, mint a korábbi években.

Kiugróan sok búzát vásárol külföldön Szenegál, Elefántcsontpart, Tanzánia és Mozambik, de az importált búza, rizs és kukorica más afrikai országokban is eléri akár a napi kalóriabevitel 40 százalékát is (Botswana, Lesotho, Mauritius, Zöld-foki-szigetek).

A nemzetközi szervezetek szerint – a Száhel-övezet országai mellett – Madagaszkáron és a Kongói Demokratikus Köztársaságban a legkritikusabb az élelmezési helyzet, és ha a piaci árak nem kezdenek csökkenni (ami szerencsére megkezdődött), nagyon komoly szociális feszültségekkel kell számolni, amik „akár robbanhatnak is”, ahogy történt ez 2008-ban a Maghreb-térségben, Szenegálban, Kamerunban, a karibi szigetvilágban.

Az IMF szerint hasonlít egymáshoz a mostani és a 2008-as helyzet, bár a jelenlegit a koronavírus-járvány következményei is súlyosbítják. A szub-szaharai Afrikában például mostanra a lakosság egynegyede alultáplált.

Elgondolkodtató…

A mostani orosz-ukrán konfliktus fényében több, mint elgondolkodtató, hogy a krími válságot követő embargó nem törte meg az orosz gazdaságot. Ellenkezőleg, rendkívül komoly technológiafejlesztési kényszert indukált, ami a mezőgazdaságra is igaz, olyannyira, hogy az ország mind több termék esetében versenyképes exportőrként jelenik meg a külpiacokon – konkurenciát teremtve az orosz piacról már így is kiszorult európai termelőknek. 2018 őszén hangzott el egy érdekes elő­adás a francia mezőgazdasági akadémia barátainak egyesülete (Association des Amis de l’Académie d’agriculture de France, 4AF) szervezésében a klímaváltozásról és az orosz (és ukrán) mezőgazdaság kapcsolatrendszeréről. Jean-Jacques Hervé, a francia, az orosz és az ukrán mezőgazdasági akadémia tagja tartotta, aki volt moszkvai francia mezőgazdasági attasé és az ukrán mezőgazdasági minisztérium tanácsadója is.

Hervé kifejtette, ugyan a klímaváltozás miatt a Föld számos területén termésdepresszióval kell számolni, ám lesznek „nyertesei” is a folyamatnak és bizonyos tekintetben Oroszország is közéjük tartozhat, ide értve az ország kelet-szibériai területének déli részét.

A Kelet-európai-síkság délkeleti részén fekvő Krasznodar körzete, valamint az altáji határterület Oroszország két legjelentősebb gabonatermő vidéke, rendkívül termékeny talajokkal és elegendő csapadékkal. Míg az altáji határterület elsősorban a keleti irányú (és vasúti) gabonaexportban versenyképes, Krasznodar vidéke az ukrán gabonatermő területekkel együtt a Fekete-tengeren keresztül juttat egyre nagyobb mennyiségű gabonát a nemzetközi piacra, versenyképes áron. Sőt, e területek már meghatározó, az árakat befolyásoló szereplővé váltak a világpiacon.

Jean-Jacques Hervé feltette a kérdést – mi történik, ha a klímaváltozásnak köszönhetően még kedvezőbbé válnak a gabonatermesztés feltételei? Részben saját tapasztalataira alapozva kifejtette, hogy Oroszország jelentős része most még ugyan tajga, erdőségekkel, hatalmas és nagyon hosszú fagyos időszakokkal jellemzett mocsaras vidékekkel, a mezőgazdaságilag művelhető terület zöme délkeleten, tágabb értemben véve a volt Szovjetunió nyugati részére (azaz a Kelet-európai-síkságra), valamint a közép-ázsiai köztársaságok területére esik.

A csernozjom talajok elsősorban Kelet-Oroszországban és Uk­­rajnában, a Fekete-tenger körzetében találhatók, és az Urál vonalától kelet felé haladva az egyre kevesebb csapadék válik korlátozó tényezővé. Emiatt az Altáj körzete egyelőre csak minden harmadik évben ad érdemi gabonatermést – akkor viszont nagyon jelentős mennyiséget.

A Szovjetunió összeomlása után mintegy tíz évvel nagyon komoly fellendülés kezdődött az orosz mezőgazdaságban. Teljesen átalakult a termelési rendszer, egyre nagyobb szerepet kapott a modern növénygenetika, és látványos fejlődés kezdődött el a gépesítésben. Ennek következtében 2017-re Oroszország lett a világ legnagyobb gabona-exportőre. A kalászos ga­­bonák külkereskedelmét jelentős mér­tékben segíti a Don folyón szállítás, ami az Azovi-tengeren keresztül a fekete-tengeri kikötőkig biztosítja a logisztikát, valamint az a vasúti hálózat, ami Európa és a Távol-Kelet felé teszi lehetővé az áru továbbítását. Napjainkra az orosz búza- és kukorica-termesztés már meghaladja a 100–150 millió tonnát, a cél legalább 200 millió tonna, amiből az export árualap legalább 100 millió tonna lesz, sőt akár ennél lényegesen nagyobb mennyiség is elképzelhető. Az egyre nagyobb orosz agrárcégek – akik több százezer hektárt művelnek – nagyon komoly beruházásokat eszközölnek, nemcsak a növényter­mesztésben, hanem az állattartásban és az élelmiszer-feldolgozásban is. Ennek következtében egyre nagyobb szerephez jutnak többek között a Távol-Keletre irányuló élelmiszerexportban.

Részben a szénhidrogén- és egyéb ásványkincs-exportból származó bevétel segítségével az utóbbi években nagyon komoly modernizáció ment végbe a raktározási kapacitásokban is, a vasútfejlesztésnek köszönhetően pedig javult a kelet-nyugati áruszállítás feltételrendszere.

A kérdés az, hogy a klímaváltozás milyen hatással lesz az orosz mezőgazdaságra? Az előrejelzések szerint az északi, hideg területek a jövőben is hidegek maradnak, sőt, ha a melegedés miatt bizonyos térségekben a szinte örökké fagyos talaj kienged, ott még inkább járhatatlanná válnak hatalmas területek. Dél-Szibéria klímája viszont elképzelhető, hogy olyan irányban változik, hogy nemcsak kalászos gabonák, hanem még rövid tenyészidejű kukoricák termesztése is lehetővé válik. Ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy jelentősebb mértékben lehet új területeket művelésbe vonni ezen a területen, de a termésátlagok mindenképpen érdemben nőhetnek.

Ami az infrastruktúrát illeti, létezik egy olyan gigantikus vasútfejlesztési terv, ami a dél-orosz területeket kötné össze a sarkkörön túli partvidékkel arra számítva, hogy a klímaváltozásnak köszönhetően a mostaninál jóval hosszabb ideig járható lesz az északi hajóút.

Ennél sokkal reálisabb terv a fekete-tengeri kikötők elérhetőségének javítása, ami többek között az Afrikába irányuló exportot könnyítheti meg jelentősen. Ez utóbbi elképzelést a mostani orosz-ukrán konfliktus és az ennek nyomán kialakult helyzet – néhány évre egészen biztosan – fölülírja, de Oroszországnak bőven vannak alternatívái a gabonának az országból való kiszállítására.

Putyin jelentős változásokat vezetett be a korábbi, kutatási feladatokat is ellátó orosz akadémiai rendszerben – Jean-Jacques Hervé szavai szerint idejétmúlt testületeknek, vének gyülekezetének titu­lálva őket és a kutatás új szervezet(ek)be kerül át –, egyben nagyon komoly fejlesztéseket, valamint nemzetközi kutatási együttműködéseket indítva el a mezőgazdaságban is. Ez utóbbiakból viszont

úgy tűnik, Európa összességében kimarad, mert nem tudja megérteni az orosz gondolkodást, orosz érdekeket – elsősorban amerikai, kínai szereplők nyertek teret, kevés európaiként pedig a németek.

A francia érdekérvényesítést Hervé szerint nagyban gátolta, hogy Michel Barnier volt az utolsó mezőgazdasági miniszter, aki Ukrajnába látogatott (ezt a tisztséget 2007 júniusa és 2009 júniusa között töltötte be), miközben a német, svéd és más uniós agrárminiszterek rendszeresen megfordulnak Moszkvában és Kijevben egyaránt, mivel tisztában vannak azzal, hogy két, politikailag és gazdaságilag egyaránt megkerülhetetlen partnerről van szó. Ugyan a tudományos együttműködések egy része a szankciók nyomán ellehetetlenült, de az elmúlt években a legfontosabb lépéseket már megtette az orosz agrárium és az agrárkutatás, ami a háború ellenére a jövőben is minden bizonnyal talál kellően komoly partnereket a további fejlődéshez (például Kína, India), a termelés pedig az exporthoz Ázsiában és Afrikában, az ottani országok ugyanis nem engedhetik meg maguknak, hogy lemondjanak az orosz gabonáról.

Somogyi Norbert
Magyarország párizsi nagykövetsége,
SZTE MGK Hódmezővásárhely

Bartha Péter
Magyarország párizsi nagykövetsége

Forrás: Magyar Mezőgazdaság