A kökényszilva elő-ázsiai származású, gyakran tövises cserje vagy fatermetű, 3-6 méter magas növény. Hajtásai eleinte nemezesek, majd csupasszá válnak. Leveleinek alakja az elliptikustól a tojásdadig változik, 4-8 centiméter hosszúak, kissé recézettek, karéjosak, fiatalon szőrösek, majd kopaszok. A levélnyél 1-2 centiméter hosszú, nem mirigyes. Áprilisban nyíló virágai fehérek, kerek szirmúak, fürtökben állnak. Gyümölcse lehet kerekded és tojásdad is, kocsánya szőrös. A héja többnyire kékesfekete, ritkábban sárga (hamvasfehér), édes húsú, a csontár felülete sima, lapított. Nem magvaváló. A convar. insititia cserjetermetű, mint a convar. juliana, a St. Julien típusok és az elvadult alakok kisebb pomológiai értékűek. Elsősorban Délkelet-Európában és Kis- Ázsiában gyakori, de a közel-keleti előfordulása is természetes. Szubspontán faj. 1755-ben Abraham Juslenius írta le, majd Carl von Linné 1759-ben megerősítette a meghatározást.
Ismeretlennek nevezik
Kultúrában a történelem előtti idők óta megtalálható, ami származását is bizonytalanná teszi, ezért sokféle elméletre adott okot.
Az első leírói és Augustin Pyramus de Candolle álláspontját fogadjuk el, mert ahogy a neves paleobotanikus írta, a „történeti és archeológiai adatok összevágnak”. Szerinte ugyanis Dél-Európában, Örményországban, a Kaukázus déli részén és a Kaszpi-tó környékén volt bennszülött növény. Kis-Ázsiában és a Kaukázus említett régiójában a leggyakoribb; a szíriai előfordulását pedig a damascena jelzővel illetik.
Botanikai besorolásának és eredet-meghatározásának problémaköre annak is köszönhető, hogy mint jövevény (archeofiton) faj, a korai bronzkortól a különböző népcsoportok hozzájárulhattak a terjedéséhez, termesztésbe vételéhez.
Mivel a gyümölcse felülmúlta a kökényét, könnyen terjedt Európa-szerte, noha a flórában mindenütt megvolt a „konkurens” kökény. A legutóbb összeállított régészeti adattárban közel 4800 kökényszilva-csontárt azonosítottak a kutatók eddig Magyarországon nyolc ásatási területről. Ezek szinte kizárólag Prunus insititia-kőmagvak és néhány töredék. Noha a Prunusok nagy gazdagságban fordulnak elő Eurázsiában, a kökényszilva azért tudott stabilan megmaradni, mert – mint svéd genetikusok kutatásai igazolták – nem képes spontán módon kereszteződni a Prunus domestica-alakokkal.
Lezárva a nyelvtörténeti és archeológiai értékelést, az első hazai feljegyzés az Oklevélszótár szerint 1334-ből származik. A Kykynzylwaberek földrajzi név ugyan a kökényszilvára és a kökényre is utalhat, de Lippay János már önálló alaknak írta le, majd később Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály Magyar füvészkönyve (1807) ténylegesen különálló fajként jelölte.
pedig a damascena néhány tulajdonságában eltér a régi Besztercei szilvánktól: a másodlagos élőhelyük, a termékenyülési viszonyok és a gyümölcs alakja (elsősorban kerekded) és a duránci jellege különbözik.
A kökényszilva könnyen elvadul, számos változata ismert, így a var. leopoldina (Simonkai Lajos) vagy a var. cyclopetala (Borbás Vince). Bizonyosan a rómaiak galliai és britanniai hódításával magyarázható a kökényszilva megjelenése a 3. és 5. századi Nyugat- és Délnyugat- Európában. A Farleigh Damson, Prune Damson, Aylesbury Prune, Frogmore, King of the Damson, Merryweather, Early Rivers, a Blue Violet és a Common Damson a főbb angol kökényszilva-tájfajták. De a példákat írországi, francia, német példákkal is lehetne folytatni.
A Prunus insititia fája nem termetes, de erős gyökérzete miatt talajvédő szerepe is van, a középkortól Nyugat-Európában szélvédőnek ültették. Édes gyümölcse a fanyar héja és a magvak íze miatt volt kedvelt gyümölcs. Mára alanyként maradt meg a jelentősége. Igaz, a Black Bullance és Black Samas alakok még mindig megtalálhatók a nagyobb fajtagyűjteményekben.
Legismertebb a Nemtudom szilva
Nálunk a Bódi és a Boldogasszony szilva (Lotyó, Potyó) a Jászságban is jelentéktelenné vált. Kis fát nevel, gyenge növekedésű, korán virágzik, nem fagyérzékeny. Augusztus elején érik, bőtermő. Kicsi, gömbölyded gyümölcse sötétkék, hamvas, húsa zöldessárga, édes, közepesen leves, nem magvaváló. A fán sokáig megmarad, képes ott megaszalódni; kiváló pálinka-alapanyag.
Egy másik fajtát, a Nemtudom szilvát széles körben termesztik. Házikertekben, utcai fronton és a Tisza árterén gyakori.
Két klónfajtája ismert: a Penyigei és a Panyolai. Pethő Ferenc professzor a Tisza menti településeket kutatva felmérte a Nemtudom fajta gyakoriságát, a fák életkorát, művelését, ápolását, a szaporítási módját. Az áprilisi virágzás ellenére is érheti fagykár a virágokat és a terméskezdeményeket. A Nemtudom szilva eredetét kutatva indokoltnak találtuk a Penyigei és Panyolai fajtaváltozat megkülönböztetését. Az előbbi gyümölcshúsa egyszínű a mag körül, nem mutat eltérést, de a Panyolai húsa a mag körül sötétbordó. Hasonlóságot látunk a Tisza-vidéki korai Besztercei és a Vérbélű változattal. Faust Miklós (USA, Beltsville) mind a négy tájfajtából vizsgálatra kapott mintát tőlem, és a vérbélű változatokban nem találták meg a szilvahimlő vírus látens nyomait, amit feltételeztünk.
Penyige és Panyola népe évek óta megünnepli értékes szilvájuk termését, ami főleg az idén fontos esemény, amikor az aszály már a Beregi-medencét is elérte. A Penyigei P3 klónt vizsgálatba vontuk Cegléden, és az idén szinte a kökénnyel azonos nagyságú gyümölcsöt kaptunk öntözetlen körülmények között.
Hazai vizsgálatok
Az elmúlt fél évszázadban öt kökényszilvaklónt (C. 83, C. 422, C. 806, C. 1253 és C. 1422) vizsgáltunk, alanyfajta-választási céllal.
Alanynak alkalmas lehet a Fehér szilva is, ebből négy változatot vizsgáltak az egykori Kertészeti Egyetemen. Valódi damascena-klónfajtából nincsenek már tapasztalataink. Viszont a Bódi szilva és a Kecskeméti 101 kökényszilvafajták rendszeresen és bőven teremtek a ceglédi génbanki ültetvényben. Kérdés, hogy a fák az egyre szárazabb években miként tudják majd elviselni a klímaváltozás következményeit.
A kökényszilva Európában, sőt Észak- Amerikában is meghonosodott, de még mindig hiányosak róla az ismereteink.
A St. Julien alanyfajta-sorozat viszont megmaradt a faiskolai termesztésben kökényszilvának. Néhai Holly László (Tápiószele) egykor szóban közölte, hogy amikor Aleppóban dolgozott az ottani génbank fejlesztésén, sokfelé látott szilvafákat. Nézetünk szerint ezek valódi damascena fák lehettek. Eldöntése viszont a mai helyzetben lehetetlen, így biztosan megmarad a Prunus insititia genetikus és történeti titokzatossága.