Az ókori egyiptomiak nagy tiszteletben tartották a szent íbiszt, hiszen az írás istenével, Thottal azonosították.
hiszen amióta az Asszuáni-gátat megépítették, a Nílus nagy áradásai elmaradnak, ami azzal jár, hogy madarunk táplálékbázisa vészesen megfogyatkozott. Az íbiszek hosszú csőrük segítségével sekély vízben az iszapból szerzik táplálékukat. Olykor a száraz területeken a növények alól, a kövek közül is szedegetnek különös alakú csőrük segítségével. Az íbiszféléknek 33 faja ismeretes, s azoknak a fajoknak, melyek a vizek környékén fordulnak inkább elő, csőre vékonyabb és hosszabb, mint a szárazföldön gyakorta táplálkozó rokonaiké.
mely mára a kipusztulás szélére sodródott, ám zárttéri tartásának köszönhetően több országban is, így például Ausztriában visszaengedték példányait a vadonba, s úgy tűnik, ez hosszútávon a faj szélesebb körű elterjedését eredményezheti. A batla – szintén íbiszféle, kisebb csoportjai Magyarországon egyes években jelentősebb számban költ.
A szent íbisz nem is olyan régen még Nyugat-Európában kedvelt díszmadár volt, így elgondolkodtató, hogy az Apajpusztán évtizedünk elején többször is megfigyelt példány Afrika vadonából vagy Franciaországban egy mesterségesen kialakított nagy kolóniából származott, esetleg Nyugat-Európa más részéről, fogságból szökött. Franciaországba betelepített állománya évről évre jelentősen duzzad, ami az őshonos állatfajok populációját jelentősen befolyásolhatja, veszélyeztetheti. Ezért az EU-ban inváziós fajnak nyilvánították, tehát még ajándékba se fogadjunk el ilyen állatokat, ha netán lehetőségünk is nyílna rá. Helyette a képünkön látható látványos, Dél-Amerikából származó skarlátíbiszt tartsuk, mely – ha netán kiszabadul – nem veszélyezteti hazánk élővilágát.
