Az igazi úri lakomák elmaradhatatlan alapanyaga volt a teknős, melyet Bornemissza Anna erdélyi fejedelemasszony 1686-os szakácskönyve is bizonyít, melyben e páncélosnak 9 féle elkészítési módját taglalja.
A jobbágyok kötelessége volt a teknőstavak gondozása. Idővel azonban a teknős fogyasztása kiment a divatból, a XX. század elejére már nemigen bocsátottak áruba teknősöket étkezési céllal.
Mindennek ellenére a faj egyedszáma drasztikusan kezdett csökkenni, ugyanis a nagy folyamszabályozások hatására hatalmas korábbi vizes területek váltak számukra élhetetlenné, később pedig a motorizáció csökkentette az állományt – az utakon áthaladó vagy éppen az aszfalton melegedő állatokat gyakran gázolják halálra az autók.
Így például a talaj nedvességtartalmának, tömörségének éppoly fontos szerepe van, mint a terület tájoltságának, benapozottságának. Ráadásul az utóbbi időkben a túlzottan elszaporodott varjúfélék is hatalmas kárt okoznak a teknősfészekaljakban. Amennyiben túl kemény a talaj, a nőstény gyakorta a végbélzacskója tartalmával puhítja fel a földet, ezt a szagot pedig már messziről megérzi például a sün, mely akár a több hete letojt fészekaljnak is képes így nyomára akadni. De a szintén túlszaporodott vaddisznó, róka, borz és nyest is hihetetlen pusztítást végez, nemcsak a tojásokban, hanem akár a már teljesen kifejlődött állatok között is.
Emellett igen nagy gondot okoz még, hogy a néhány évtizede hozzánk behurcolt vörösfülű ékszerteknősök párzás idején, mivel erősebbek a mocsárinál, egyszerűen leverik azok hímjeit a nőstényekről, akik így nem tudják fajtársaikat megtermékenyíteni.
Ma már egyre kevesebb helyen láthatjuk természetes vizeinkben a mocsári teknőst, de állatkertjeinkben, így például a Fővárosi Állat- és Növénykertben közelebbről is megfigyelhetjük.