A világ számos galambtenyésztőjére hatottak ezek a furcsa hangon megszólaló madarak, melyeknél a fiókák csipogása is sajátságos: vuk-vük hangon kérik eleséget szüleiktől, s a tollasodás folyamán kezdenek el lassan dobolni. De igazán csak az első vedlés után tudnak szüleikhez hasonló hangot hallatni, s a legjobb dobolók a 3-4 éves galambok.
s az alsó gégefőben keletkező hangokat felerősíti. Mindeközben a doboló galamb alsó csőrkáváját ritmikusan mozgatja, teste mellső részét ide-oda forgatja, evezőtollait pedig remegteti. A hímek a legjobb dobosok, de a tojók is olykor-olykor hallatják különleges előadásukat. Egyesek szerint e madaraknak e tulajdonsága spontán mutáció alapján keletkezett, mások arra gyanakszanak, hogy valaha egy másik vadgalambfajjal – azaz nem a szirtigalambbal, mely a házigalamb őse – kereszteztek házigalambot, s így nemesítették ki ezt a madarat.
Az első dobos galambok Közép-Ázsiában jelentek meg, s az ottani szájhagyomány szerint a hógalambtól származnak, mely feltehetőleg egy magas hegységekben élő állat. Minden bizonnyal a Himalájában élő szirtigalamb-rokonság tagja.
Már az 1600-as években megjelent európai könyvekben is szerepelnek ezek a parlagi galambnál nagyobb testű, zömök, alacsony állású galambok, melyeket öt centi átmérőjű, óriási homlokrózsa ékesít. Tollazatuk általában hosszú és laza, a fej és a nyak tollazata szőrszerű, mivel a tollak zászlói nincsenek összekapcsolva. Nem ritkák azok az egyedek, melyek 8-10 percig is képesek rövid megszakításokkal folyamatos dobolásra.
A buharai dobosok nehezen szaporodó madarak, de érdemes velük foglalkozni. Különösen tavasszal betöltheti udvarunkat kedves, érdekes hangjuk.