Az ornitológusok leginkább ősi vonásaikat emelik ki, emellett az is foglalkoztatja őket, mely más madarakkal állnak rokonságban. Nem is olyan régen még két nagy irányzat volt jellemző: egyesek a turákókat a kakukkokkal rokonították, míg mások a tyúkfélék között keresték az atyafiságot. A közelmúltban elvégzett széleskörű DNS-vizsgálatok egyértelműen igazolták, hogy a turákók, melyek kizárólag csak Afrikában honosak, valóban a kakukkok legközelebbi rokonai. Életmódjuk tekintetében azonban nem hasonlítanak a kakukkra: szépen nevelik saját fiókáikat.
Ma még viszonylag keveset tudunk a turákók vadonbéli viselkedéséről. Legtöbbször kisebb csapatokban mozognak, míg a szaporodási időszakban párban élnek, s mindaddig együtt maradnak, míg az utódok nem önállósulnak. Ma 23 fajuk ismeretes. Általában egy-egy fészekalj 2-3 fehér, halványzöld vagy halványkék tojásból áll. A kotlási idő fajtól függően 17-30 nap között változik, s
a kikelt fiókáknál gyakorta megfigyelhetőek a szárnykönyéken az apró karmok, melyek segítségével könnyen kapaszkodnak az ágakon,
valóságos négylábúként mozognak. Erre azért van nagy szükség, mert már 2-3 hetes korban elhagyják a fészket, de ekkor még nem tudnak repülni. Szüleik nagyrészt gyümölccsel, kisebb mennyiségben gerinctelen állatokkal táplálják őket: rovarokkal, csigákkal. A fiatalok általában egy hónapos korukban már röpképesek, három hónaposan teljesen önállóak.
A turákók felnőttkorukban is elsősorban gyümölcsön élnek, különösen fontos számukra a magas réztartalmú táplálék, mivel két réztartalmú pigmenttel is rendelkeznek. Ha fogságban ezt tudjuk számukra biztosítani, a turákótartásban sikereink lesznek, ha nagy mindez komolyabb áldozattal is jár: gyakorta kell őket takarítani, etetni, s csak viszonylag magas hőmérsékleten, tágas röpdében tarthatók.