0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 29.

Így lesz a tizennyolcból négyszáz

Mihályhalmán, félúton Nádudvar és Püspökladány között, egy családi vállalkozás őshonos szürke marhákat és ennek charolaival keresztezett változatát legelteti a lehető legtermészetesebb körülmények között.

Volt olyan pillanat az életünkben, amikor válaszút elé érkeztünk. A kilencvenes évek elején visszamehettünk volna a Dunántúlra, ahonnét származunk, de a Hortobágy akkorra már nem eresztett minket, végleg itt maradtunk, és már a gyerekeink, unokánk is itt élnek – mondja Csenkey Gábor, miközben körbemutat pusztán.

Bonyhádról került ide a család a nyolcvanas évek végén, ő maga az ottani fővadászi állását cserélte le a püspökladányi vadásztársaság ugyanezen pozíciójára.

Öt évvel később, 1993-ban azonban már a Hortobágyi Nemzeti Parknál találjuk őt, ahol tizenhárom éven át őrkerület-vezetőként a természetvédelemben dolgozott. Azon a több száz hektáron, amit e munka során megismert, most maga gazdálkodik, immáron a Mihályhalma 2002 Betéti Társaság alapítójaként, közösen agrármérnök fiával, feleségével, s munkát adva a családtagokon kívül még 8-9 embernek.

Lánya eredetileg állatorvosnak készült, de végül a jogi pályát választva közjegyző lett belőle, s noha a gazdálkodásban tevőlegesen nem vesz részt, családjával ő is Püspökladányban maradt, a hát­tér­ből támogatóan figyelve a vállalkozást.

Tenyészetük első csoportját, a 18 szür­ke­marhaborjút Balástyáról hozták, azzal a céllal, hogy ezt az őshonos fajtát a lehető legegészségesebb körülmények között neveljék.

A Hortobágyi Nemzeti Park (HNP) területén, Nádudvar és Püspökladány között jelenleg már 430 hek­táron folytatnak fél­extenzív legeltetéses állattartást, e legelőket és gyepeket a nemzeti parktól bérelik. Száz hektár pedig a sajátjuk – zömmel szántó –, ezen termelik meg az állatok etetéséhez szükséges takarmányt, kukoricát, szemes­cirkot, tritikálét és lucernát. A marhák az év nagyobb részében a legelőn vannak, csak decemberben vonulnak be a téli szálláshelyükre.

A HNP-vel tíz évre kötöttek hasznosítási szerződést, ami részletesen tartalmazza, mely időszakokban és miként lehet legeltetni a gulyát. Ennél az utolsó szónál kicsit elidőzünk Csenkey Gáborral, aki elmagyarázza, mi a különbség a csorda és a gulya, valamint a csordás és a gulyás között. A csordát jellemzően tejelésre tartott tehenek alkotják. Reggelente a csordás kihajtja őket, este pedig visszatérnek a gazdáikhoz, így a fejés, az abrakoltatás, az itatás már az ő dolguk. A gulya ezzel ellentétben tavasztól őszig kint van a természetben, a gulyás gondjára bízva, aki nemcsak felügyeli, hanem elleti, ápolja, és gondos gazda módjára azt is meg kell lássa, ha valamelyik állatnak baja van – ilyenkor a szerződéses állatorvost értesíti. A mihály­hal­mai betéti társaságnál két gulyás dolgozik, ötnaponta váltva egymást.

A nyári szálláshelyen is van egy komfortos lakhelyük, és a téli központi telephelyen is biztosított egy vizesblokkal, konyhával felszerelt kis ház.

Rajtuk és az állatorvoson kívül a traktorosok alkotják még a csapatot, akik a szántóföldi növényekért, azok kezeléséért, betakarításáért és a feldolgozásáért felelnek.

Az Állattartó Telepek Korszerűsítésére (ATK) kiírt pályázaton először gépesítésre kaptak támogatást.
Olyan gépsort szereztek be, amellyel a terménydarálást immár helyben, saját maguk tudják megoldani. A jó emészthetőség és hasznosulás érdekében ugyanis szinte lisztszerűvé porítják a kukoricát, cirkot, lucernát, s keverik a takarmányt, amelyet főként a borjú és a növendéknevelésre használnak. Az ATK-pályázat második részében – a két ütem össz­értéke 47 millió forint volt, és ennek a felét saját erőből, részben pedig hitelből teremtették elő – már egy komplexebb beruházásra is futotta. Kiépítettek egy napelemrendszert, amely a maga 12 kilowattos teljesítményével saját „kis erőműként” szolgál, s gyakorlatilag fedezi a gazdaság áramellátását.
A fakarám-rendszer helyett vas- és mobilkarámokat helyeztek el, ami jobban ellenáll az időjárás viszontagságainak, könnyebben tisztán tartható és mozgatható.

Etetőfolyosókat alakítottak ki betonból, és belemezelték a szénatárolót: ez utóbbi már csak amiatt is fontos volt, mert itt, a hortobágyi pusztában szinte mindig fúj a szél. A beruházást a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatal ellenőrzése után idén tavasszal adták át, s az elmúlt hónapok már bebizonyították, hogy az állatok elhelyezése és abrakoltatása ezáltal sokkal gördülékenyebbé vált.

A birtok központjában lévő tanyaépületet úgy alakították ki, hogy ott akár életvitelszerűen is tartózkodhatnak. A családfő érdeklődésének megfelelően tematikusan rendeztek be horgász, vadász, íjász és solymász szobákkal. Csenkey Gábornak gyerekkora óta szenvedélye a vadászat, de annak is a nemesebbik, a sólyommal történő válfaját gyakorolja. Ez, ha úgy tetszik, egyenlőbb esélyeket biztosít a vadnak és a vadásznak, s mindeközben olyan esztétikus „pedzéseket” – ragado­zó­madárral való vadászat – is átélhetnek, amelyek szinte művészetté emelik ezt a tevékenységet.

S ha már művészet: a mára meglehetősen elfoglalt gazdálkodó korábban, kevéske szabadidejében lószerszámokat varrt és készített bőrből, míves kantárjaiból, nyergeiből, zabláiból pedig akár még egy kisebb múzeumot is berendezhetne a tanyaközpontban.

Ám, amíg minderre sor kerül – talán majd a nyugdíjas években –, addig is akad bőven tennivaló.

Napjaikra több mint négyszáz egyedből áll a Csenkey család tehenészete. A kezdetekkor Balástyáról megvásárolt tizennyolc szürke marha üszőt, a második lépcsőben újabb negyven követte: ezek fele üsző, másik fele bika volt. A piaci viszonyokhoz igazodva hét éve bővítették a gulyát charolais-tenyész­bikákkal. Ezzel a keresztezéssel (hete­­rózis­hatás) megtartották a szürke marha jó anyai tulajdonságait, borjúnevelő- és legelőkészségét, hosszú hasznos élettartamát, miközben az apai vonalon hozza a nagyon jó húsformákat.

Mára így mintegy 200 nőivarú szürke, valamint közel 250, a kettő keresztezéséből származó szürke-charolais marhából áll a gulyájuk, de ezen belül megtartottak egy tisztán szürke marha törzsállományt is, amivel az őshonos állattartásra kiírt célprogramban szerepelnek.

S hogy milyen jövőt terveznek? Talán meglepő, de nem a bővülésben, sokkal inkább egyfajta „szűkítésben” gondolkodnak, de erről már az új generációt képviselő, a harmincas éveiben járó ifjabb Csenkey Gábor beszél, aki Debrecenben végzett általános agrármérnökként, vidékfejlesztési, erdészeti és vadgazdálkodási szakiránnyal. Gimnazistaként még az informatika vonzotta, de aztán elcsábította a termé­szet­közeli, szabadabb élet.

Bár a szabadság esetükben kétségkívül relatív: a döntéseket önállóan hozzák, nincs „főnökük”, aki megmondaná, mit tegyenek, ám az idejükkel már nem teljesen ők rendelkeznek.

Az állattartás nem nyolcórás munka, ami délután négykor véget ér, hisz’ hétvé­gente vagy akár késő éjjel is történhet olyan esemény – ellés, betegség stb. –, amikor a telepen kell lenniük. Korábbi, informatikusi vénáját gazdálkodóként is hasznát veszi, hiszen a precíziós gazdálkodás egyre inkább jellemzi ezt az ágazatot, és a jövőben pedig még inkább ez lesz az irány a magyar mezőgazdaságban. Az állománycsökkentés pedig azért indokolt, mert a természet jelzi, hogy túllegeltek a gyepek, aszályos években – mint amilyen ez a mostani is – már nem tud a Dél-Hortobágy ennyi állatot eltartani, és ezt belátják a nemzeti parkban is. A jelenlegi legeltetési kvóta így vélhetően változni fog. A régi öregek máig érvényes mondása szerint „ha áprilisban van eső, a Hortobágyon van mező”, márpedig ilyesmire az elmúlt években nemigen volt példa, inkább az aszályos tavasz jellemző.

Ezen a vidéken a szarvasmarhatartás elsődleges célja a természetvédelmi gyepkezelés – veszi vissza a szót a családfő – így ők is az agrárkörnyezet-gazdálkodási célprogram keretében végzik a tevékenységüket.

A legeltetési területük több mint 90 százaléka Natura 2000 védettséget élvez, az ezzel járó magasabb állami támogatáson túl a szigorúbb rendelkezések betartásának kötelezettségével.

Benne vannak madárvédelmi programokban is, mint amilyen a túzok-, és az alföldi madárélőhelyek megóvása. Külső források nélkül a szarvasmarhatartás nem lenne számukra gazdaságos, hiába kiváló minőségű húsalapanyagot állítanak elő. Ez utóbbit mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ezeknek a marháknak a húsát bébiétel gyártásához is felhasználják, de például a 2013-as OMÉK-on a népszerű gyorséttermi lánc hamburgerjei is részben az ő alapanyagaikból készültek.

A gasztronómia piac a szürke marha esetében meglehetősen korlátozott. Húsának állaga, minősége nagyjából „félúton” van a szarvasé és a normál szarvasmarháé között, vagyis kissé szárazabb, rostdúsabb. Emiatt steaknek kevéssé, magyaros ételeknek – gulyásnak, pörköltnek – annál inkább alkalmas, ám a hazai éttermek egyre inkább a fine dining irányába mozdulnak el a hagyományos konyha helyett. Talán ezért van, hogy az exportjuk jelentősebb, mint a belföldi értékesítés: a török, a horvát és az osztrák felvásárlók kapva kapnak a jó minőségű, természetes körülmények között tartott, vegyszermentes táplálékkal felnevelt mihályhalmai marhák után, s most, hogy lecsengőben a koronavírus első szakasza, a kereskedést és a szállítást szerencsére már a lezárt határok sem nehezítik.

 

Forrás: Kistermelők Lapja