Az akár 10–12 centiméterre is megnővő hímek jellegzetes agancsszerűen megnagyobbodott rágóikkal egymásnak feszülnek és próbálnak sebeket ejteni a vetélytársukon. A dulakodás célja a nőstényekhez való közelférkőzés, a párosodás lehetőségének elnyerése. A küzdelmek hevességéről letépett lábfejek, átlyukasztott szárnyfedők is tanúskodnak. S ugyan kíméletlennek tűnhet e csata, ám a természet ily módon biztosítja, hogy a legkiválóbbaknak lehessenek utódaik. Igaz, néha még a bogaraknál is hiba csúszik a számításba. Időnként egy-egy kisebb példány is hasznot húz a „nagyok” a harcából, és okos csellel élve, hátulról cserkészi be a nőstényeket. Ha pici szerencséje is van, akcióját siker koronázza, míg a nagy szarvasbogár-daliákat leköti a küzdelem.
Magányos hímekkel is találkozhatunk egy-egy fülledt, meleg délután. A hímek ugyanis nappal kevésbé rejtőznek el, mint a nőstények. Megpillanthatjuk őket fatörzseken, ágakon, vagy a földön haladva. Gyakorta szárnyra is kapnak. Igaz ehhez előbb fel kell kapaszkodniuk a fákra.
Bár e távolság soknak tűnhet, ám figyelmeztet is minket: ne vigyük haza a nagy szarvasbogarakat! Még akkor se, ha úgy tervezzük, hogy néhány fotó elkészítése után szabadon eresztjük. Ezzel ugyanis életük öt évnyi fejlődési periódusát, és a túlélésért vívott küzdelmüket tehetjük értelmetlenné. Lakóhelyünk néhány száz, vagy akár két kilométeres körzetében ugyanis szinte bizonyos, hogy nem lelnek maguknak szaporodó társat, valamint az utódok életben maradásához alkalmas területet sem. A nagy szarvasbogarak túléléséhez ugyanis humuszban és elhalt faanyagban gazdag élőhely kell. E vidékek meglelésében egyébként a nőstényeké a kulcsszerep. Kézenfekvő megoldás számukra ott maradni, ahol maguk is kifejlődtek. Ám tovább kell állniuk, ha változott a terület, és a „gondos kezek” elszállították a kidőlt korhadó fákat, vagy kivágták az odvas tölgyeket.
A párosodást követően mindössze néhány száz métert képesek szárnyaik segítségével megtenni. Ha e területen belül nem lelnek alkalmas élőhelyet az utódaiknak, életük hiábavalóvá vált. Ám, ha sikerrel jár a kutakodásuk, a nőstény 30-40 centiméter, vagy akár egy méter mélyre is beássa magát a földbe a korhadó faanyag mellé.
Ezt követően startol a lárvák öt évnyi fejlődési ideje.
A nőstény imágók április–májusban, a hímek május-júniusban bújnak a felszínre. Számukra táplálékul a tölgyfák sérüléseiből kifolyó nedvek, vagy éppen az érett gyümölcsök leve szolgál. S ugyan táplálkoznak, ám fő feladatuk a pártalálás.
Az akár több rétegben is felhalmozódó maradványaikra, a „szarvasbogár-temetőkre” viszont rábukkanhatunk az öreg fák tövében. A nőstények élete picit hosszabb, a föld alatt petéket raknak, és utódaiknak előaprítják a táplálékot. A napvilágot viszont többé már nem látják. Szerencsés esetben az utódjaik se kerülnek a felszínre lárva vagy báb alakjukban. Ha azonban a kertünkben mégis kifordítanánk őket az ásónkkal, ne bántsuk. Kárt a növényeikben nem tesz, sőt fontos szerepe van a biológiai körforgásban. A holt faanyag a fő tápláléka, amelynek lebontása nélkül bolygónk termőréteg nélküli élettelen pusztasággá válna.
