Azért gondolom én ezt, mert a Szent István Egyetem Mezőgazdasági Eszköz- és Gépfejlődéstörténeti Szakmúzeum munkatársai bemutattak egy szakszerű múlt századi cséplést. Olyat, amelyről az édesanyám mesét. Ahol az ötvenes években kislányként mindig ő „nyerte meg” ezt a töreklyuktisztító feladatot.
Akkoriban náluk aratás idején behordták a gabonát az udvarba, a kévékből kazlat raktak, letakarták, hogy meg ne ázzon, ha netán jönne valami nyári zivatar, aztán a faluban portáról portára járt a cséplőgép – először a gazdagabb gazdákhoz, aztán előbb-utóbb mindenkihez eljutott.
Szóval a cséplőgép beállt a kazal mellé, a nagymamám fogta a kévét, elvágta a zsinórt, odaadta a gép oldalán lévő lehajtható platón álló embernek, aki továbbadta a gép tetején álló, azt „etető” embernek. Hátul egy férfi a szalmát hányta el, az édesanyám meg ugye a töreket takarította.
Egyébként – ahogy a disznó minden porcikáját – a gabona minden darabkáját is felhasználták a parasztgazdaságban. A cséplés „melléktermékei” közül a szalmát az állatok alá, a töreket a vályogvetéshez…