A sorozat előző részét itt találja
A nappaliból egy-másfél hét elteltével, kissé megerősödve és talpraállva újra a helyükre, a fából épült, fedett ólba kerültek vissza a kis kecskék, s kezdődött el egy olyan április és május, amikor ugyanúgy a „szoptatás” határozta meg a mindennapjainkat, mint amikor egy kisgyerekről kellett gondoskodni. A konyha egyik szeglete átalakult állatos résszé. Itt tároltuk a cumisüvegnek kinevezett flakont, mellette a két cuclival, s a kicsi kis üvegmosó kefével, amivel átmostuk az egész készletet, ha nem is rendszeresen, de akkor legalábbis, amikor enyhén savanyú tejszagot éreztünk a karimája körül. Sajátos rituáléja alakult ki az időbeosztásunknak: a reggeli kávét alighogy megittuk, fél kézzel már a kecsketejet langyosítottuk, aztán az üveget zsebre vágtuk, a gumicsizmát félálomban felhúztuk, s mentünk etetni a kicsit.
Apropó, gumicsizma
Falusi létünk egyik legerősebb jelképe ez: mióta itt élünk, a cipős boltban nem a csini kis tűsarkúakat mustrálgatjuk – mondjuk azokat előtte se –, hanem indulunk rögvest a sportosabb polcok felé, hátha megpillantunk ott egy-egy kényelmesebb darabot. Vagy míg emberünk különféle fogók, csavarok és fűrészek között matat a barkácsboltban, kertészeti áruházban, addig mi a cipős gondolák felé kanyarodunk észrevétlen, s rendszerint csalódottan állapítjuk meg, hogy negyvenestől felfelé adódik csak lábbeli. De azért itt-ott ügyesen beszereztünk már rövid szárú, hosszú szárú, munkás fekete és hétvégi piros, valamint egy igazán csajos, rózsás példányt is, ott sorakoznak kint az eresz alatt.
Akkor is ebbe bújtunk, amikor este tizenegykor, a nap végén még utoljára lementünk a kecskeólba, megetetni az árván maradt gödölyét. Gyenge lámpafénynél, hogy a többi állatot ne zavarjuk, csendben, észrevétlen.
Dédanyánk sajtárja
Annyi fény azonban volt, hogy lássuk a mellettünk kérődző anyakecskét, amelyik látszólag egykedvűen nézte ügyködésünket, de aztán odaengedte magához a saját gidáját, miközben a szemében mintha valami kaján, csúfondáros pillantás ötvöződött volna, harmóniában a szája szögletében viháncoló vigyorral. Nem, nem képzelődtünk, ez a kecske rajtunk röhögött, fene a jó dolgát, még a telihold is besegített, hogy jobban lássuk az állati fölényt.
A mesterségesen tápláltnál ez utóbbi gyorsan ment, egyre kevesebbet adtunk neki a cumisüvegből – egy idő után már az éjszakai kalandok is elmaradtak –, ő szépen rászokott a legelésre, s az esti szénára, abrakra. Mivel a „mostoha anyakecske” napközben rendszeresen odébb zavarta, így a két gyimesi rackához csapódott, azok mellett téblábolt, mintha tőlük tanulta volna meg, melyik fűfélét honnan válogasson. A kérődzés ellustult pihenőidejében inkább hozzájuk közelebb telepedett le, semmint a két másik kecske mellé, de azért távolságot mindenkitől tartott. Sajnáltuk, hogy egyedül van, ezért jóval többet is babusgattuk, mint a többit, meg aztán ő amúgy is „emberesebb” lett, hisz anyja híján miránk nézett szülőként. Noha lassan már fél éves lesz, ez a bensőséges viszony azóta is tart: ha levágott fűzfaágakkal vagy épp a kertből kigyomlált tarackkal, parlagfűvel közelítünk, a többi állat azonnal odamegy, ahová általában dobni szoktuk a halmot, míg ő előbb hozzánk rohan, kicsikar egy kis „dögönyözést”, s csak utána lohol a többiekhez.
Lélekben és agyban is felkészültünk a fejésre. Eszünkbe jutott dédanyánk, aki minden kora este elindult a négylábú székkel az istálló felé, s magával vitt egy darab nedves fehér vászonkendőt, amivel a tehenek tőgyét letisztogatta. Azután leült az oldalukhoz, s határozott mozdulattal nyomta majd húzta a tőgyüket, beleirányítva a tejet egyenesen a kék zománcos sajtárba, amit másfelé neveznek zsajtárnak, zsétárnak, rocskának, vagy egyszerűen csak fejőnek. Aki először lát efféle rituálét, felületesen azt hiheti, könnyű munka, de aztán megpróbálja, s rájön menyire nem az. Ráadásul az idegen kéztől, az eltérő mozdulatoktól még a legbékésebb jószág is ingerültté válhat.
Viszont nem szabad túl erősen húzni, mert ezzel felbőszíthetjük a kecskét és akkor már biztos, hogy fel fogja rúgni az edényt. A tőgyet addig kell tartani, amíg ki nem csöpög belőle a tej, majd megismételni a mozdulatot. A kecskét közben azzal tudjuk lefoglalni, ha elé teszünk egy jó nagy adag takarmányt. Ilyenkor fejés közben vígan ellegelészik és ha minden jól megy, észre se veszi, hogy fejik.”
Kecskékkel táncoló
Vittük hát az abrakot Mekinek, kezünkben a négylábú kisszékkel, igen, a dédanyánkéval. Megőriztük, bordóra festettük, tetejére úgynevezett „noszvaji kék” színű szívecskét is pingáltunk, de persze a külcsínnél sokkal fontosabb maradt a belbecs. Egyrészt, amiért emlék, másrészt, mert ennél stabilabb fejőszékünk nemigen akadt a házban.
Odaültünk a kecske mellé. Kicsit alacsonynak tetszett a tőgy állása, jó lett volna egy kis dobogó, afféle miniszínpad: a következő jelenetek amúgy is kívántattak volna a bénázásunkon derülő közönséget, ha vastapsot nem is. Miként Kevin Costner táncolt a farkasokkal kultikussá vált filmjében, úgy lépegettünk mi is a négylábú székkel egyet jobbra, egyet balra, mert a kecske mintha csárdást járatott volna velünk. Nem lesz ez így jó, állapítottuk meg önkritikusan. Az abrak láthatóan hidegen hagyta, s nemhogy észre sem vette, hogy fejik, hanem hátrafordulva egyenesen a képünkbe bámult, lesújtó pillantással kissé oldalra csavarva a fejét, azt üzenve, esze ágában sincs hagyni, hogy mindez megtörténjen.
Ketten kellettünk hát az eredményes művelethez megint, mint oly sok mindenhez ebben a gazdaságban.
Ekkor ráült a hátára, és két combjával tartotta erősen, míg én oldalt, aztán hátul, aztán megint oldalt próbáltam a tőgyből kipréselni legalább néhány cseppet, de a kecske a lábával mindeközben folyamatosan ide-oda rugdalt. Fél óra elteltével már nemcsak a homlokomból csurgott a víz, de még mintha a gumicsizma sarka is verejtékcseppekkel lett volna tele.
Feladtuk
Másnap érkezett hozzánk a környék legjobb juhásza, megnyírni a két gyimesit. Helyre kis géppel szinte pillanatok alatt megszabadította őket hosszú, valóban rackás bundájuktól, s meg is körmölte mindkettőt, ahogyan máskor is szokta. Éreztem, hogy ezt az embert nemcsak a munka, hanem az ég küldte ide, hogy segítsen megoldani egyéb gondjainkat.
Meg sem kérdeztem, tud-e fejni, magától értetető volt, hogy tud. Juhászember nyájában mindig van egy-két kecske, részben, hogy lelegelje a kórót, részben, hogy tejet adjon. A kecske a parasztember tehene, mármint – tettem hozzá gondolatban – azé a parasztemberé, aki nem könyvből tanulta a szakmát, hanem belenőtt, beletapasztalódott. Így inkább azt kérdeztem, megmutatná-e, miként tanítsuk szolid engedelmességre makacs anyánkat.
Emberünk nem oldalról, hanem hátulról fejt, két hatalmas tenyere közé szorítva egy-egy tőgyzacskót, kicsit stimulálva előtte a tőgyvégeket. Pazar sugárban lövellt ki tej, hosszan, elnyújtottan, s omlott rá zöld pázsitra, Fradi-karikákat rajzolva körénk. Tálat nem hoztunk, nem lett volna fair, elvégre nem fejni kértük, hanem tanítani.
– Ó, hát hol van nekem ilyen szép, széles tenyerem, amiben szinte elvész a kecsketőgy, s olyan marokszorításom, amitől így ömlik a tej – mondtam neki félig irigykedve, félig sajnálkozva. Belülről fájlaltam, amiért nem a kertszomszédban lakik, hanem három faluval arrébb, nem lehet csak úgy áthívni, ha újból elakadunk.
– Édes asszonyka, ne féljen, megtanulja hamar! – biztatott. De persze nem tanultam meg, vagy legalábbis nem teljesen olyanformán, ahogy ő megmutatta…
