0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

Osztozunk a kertünk kincsein – egy kezdő állattartó kalandjai

Városiként költöztünk pár éve falura, az első pillanattól kezdve az önellátás szándékával, állatokat tartva, növényeket nevelve. A kezdeti buktatók után, kudarcok és sikerek hullámvizén végül kialakult a gazdaság, ahol a kecskéktől a tyúkokig, birkáktól a kacsákig immár mindenki megtalálta a maga helyét.

Két gyimesi racka, három kecske, egy magyar kacsapár, öt indiai futókacsa, egy itáliai kakas, öt palóc nyuszka­nyakú (kopasznyakú) tyúk – utóbbiak keresztezéséből született részben mesterségesen, részben természetes körülmények között keltetett tizenhárom fős szaporulat, benne jércék, kakasok vegyesen. Így tevődik össze udvarunk, amelynek nagy része – unortodox módon – nincs elzárva a jószágok elől. Ennek némileg meg is isszuk a levét.

A juhokat és a kecskéket nagy legelő híján korábban átengedtük a zöldségeskertet is magában foglaló másik udvari területre, az előbbieket kipányvázva, az utóbbiakat szabadon eresztve.

Ők azonban rácáfoltak a tankönyvi leírásokra, miszerint a juhok fejüket lehajtva, fűmagasságban legelnek: a duzzadó tulipánbimbó, a pirosló eper, sőt a meggyfa csemete lehajló, zsenge ágai is finom falatoknak ígérkeztek, nem is maradtak a helyükön. Egy darabig pásztorkodtunk mellettük, intő kézmozdulatokkal és figyelmeztető hangokkal jelezve, ha tévútra tévedtek, de tudtuk, hogy hosszú távon ez a felügyeleti rendszer nem fenntartható.

A rackák érdekében már az is szóba került, hogy eladjuk őket, jobb lesz nekik a szomszéd faluban egy öt hektáron gazdálkodó fiatal házaspárnál, akik épp ilyen fajtát kerestek.

Gerzson és Vilma végül maradtak, miután három telekszomszédunk is szinte egyszerre jelezte, túl hosszú nekik a kert, s ha villanypásztorral leválasztjuk a „dzsumbujos” részt, legeltethetünk ott is. A területet így a duplájára növeltük, az új rész pedig igazi édenkert a juhoknak és a kecskéknek: teli van hullott almával, csipkebogyóval, körtével, kóróval.

A tyúkokkal már nem ment ilyen könnyen annak eldöntése, ki az úr a háznál, kinek hol van a helye. Persze egyszerűbb lett volna dróthálóval elkeríteni nekik egy saját birodalmat – kiszámolva a fejenkénti tíz négyzetméteres „ideális” életteret –, de mi a zárt tartásnak még ezt a viszonylag emberségesebb módját is szerettük volna elkerülni.

Kapirgálós, igazi szabadon tartott tyúkokra és azok tojására vágytunk, ehhez viszont az is kellett, hogy a lemulcsolt tökföldön szabadon bogarásszanak, s ha akarnak, átrepülhessenek egyik kertrészből a másikba.

Kelbimbófaló lábasjószágok

No persze, eredetileg arról nem volt szó, hogy a magaságyásokban is szabadon garázdálkodnak majd, az ottani salátákat, paradicsomokat, epreket magunknak szántuk. Azt még elfogadtuk, hogy az idén nem termett kapor, mivel a faluban mások is így jártak – ez az idei valahogy nem a kapor éve volt, kapirgálástól függetlenül. Még azt is elnéztük, bár azt már nehezebben, hogy a lecsüngő eperbokorról egyik reggelre épp a legérettebb szem tűnt el, amit már napok óta figyelgettünk, babusgattunk – nem baj, maradt még elég.

A pohár a kelbimbónál telt be, amikor a levelek hónaljában lévő harsányzöld gömböcskéknek is lába kélt.

Megérett az idő a cselekvésre. Kézenfekvőnek tűnt, hogy rövidítünk a szárnytollaikon, de azzal sok sikert nem érünk el: a karámos kerítés tetejére ugyan felrepülni már nem tudtak volna, de az alsó deszka alatt, vagy két deszka között simán átférnek. Az élni és élni hagyni jegyében, ehelyett a magaságyások földjébe szúrtunk mobil rácsos elemeket; gyomláláskor, vagy épp a termés begyűjtésekor ezeket arrébb tudjuk tenni, máskor pedig gátat szabnak az ide-oda repkedésnek. A szabadföldi termések közül a pár hetes zsenge vörös káposztának mondtunk búcsút erre az évre a tyúkok miatt, jövőre már itt is okosabbak leszünk. Csemegekukoricát pedig eleve többet ültettünk, mint amennyit mi magunk meg tudunk enni egy szezonban. Működött a szimbiózis, meg se kellett bontanunk a csuhét, anélkül is tudtuk, melyik a legérettebb, azokba csíptek bele a jószágok a leghamarabb.

A jólétet több szempontból is meghálálták már.

Nemcsak a meggyűrűzött törzsállomány, de az itáliai-palóc „kevert” szaporulat is gyönyörű tojást tojik, állaga illatos, krémes, s olyan tésztát lehet belőle gyúrni, hogy egy három Michelin-csillagos olasz étteremben is megállná a helyét pappardelleként.

Jön a tél, mi pedig abban bízunk, hogy a kopasznyakú ág örökíti majd e fajta kiváló tulajdonságát, hiszen mord időben is tojik. Kellemes meglepetést amúgy is okoztak már, hisz’ nyár végén a tyúkok közül egyszerre több is kotlani kezdett, noha a tenyésztői tapasztalatunk inkább az, hogy nem annyira ülnek el. Érdekes volt megfigyelni, hogy a kotlósok a kikelt csibéket egy-két nap után a tyúkólból áttelepítették a kecskeól sarkába. Ott aludtak velük két-három hétig, napközben megtanítva nekik mindazt, amire szükségük van az életben maradáshoz, majd visszatértek a többi tyúkhoz és a kakashoz, a „kicsiket” pedig hátrahagyták. Ma is van olyan jércénk, amelyik nem a baromfikkal tart, hanem a legelőre megy a négylábúakat követve – rajta ráragadt azóta a „kecskei pipi” eposzi jelző.

A lábasjószágok között látszólag a kakas a főnök, de mindig akad egy-egy tyúk is, amelyik rendet vág a többiek között, vagy épp elkergeti a fiatalabbakat az etető környékéről.

Hanem a kacsák, azok csodalények!

Indiai futókacsák voltak az első víziszár­nyasaink. Fehér tojópár érkezett először, s ragaszkodásukról sokat elmond, hogy amikor talicskáztuk a trágyát a kert végébe, hűséges őrzőként követtek. Egyik napon azonban lábuk kélt, s mivel tollat sehol sem találtunk a környéken, arra gyanakodtunk, ember vihette el őket. Pedig húsuk kevés, nem is azért tartjuk őket, hanem mert ezek a jószágok úgy eszik a meztelen csigákat, mintha valamely előkelő étteremben mi csusszan­tanánk le a friss osztrigát. Aki találkozott már a narancssárga, szürke, kék vagy épp leopárd színekben pompázó meztelen csigával, jól tudja, milyen kártételre képes. Megfogni még kesztyűben sem gusztusos, van, aki sóval hinti be őket, de teljesen kiirtani szinte lehetetlen. Kivéve, ha az ember futókacsát vásárol, s rájuk bízza a gyérítést. Öt futókacsánk van jelenleg, s bizony már tojásokkal is megörvendeztettek minket.

Apropó kacsatojás. Mifelénk faluhelyen ma is masszívan tartja magát az a nézet, hogy a kacsatojást nem szabad megenni, mert nagyobb eséllyel kaphatunk szalmonellát.

Nos, mi vigyázó szemünket a franciákra vetjük, s bizony megesszük. Először csak a tapasztalatlanságunk miatt tettük ezt: a fehér héjú tojások mások voltak ugyan, mint a tyúkokéi, de mivel a méretbeli különbség nem volt észrevehető, ezért azt gondoltuk, a fehér tollú baromfi világosabb színű tojást ad. Egy idősebb néni osztotta meg később a titkot, hogy ez bizony másfajta. Azóta utánaolvastunk, hogy a kacsatojásban sok a D-vitamin, igaz, hogy a zsírtartalma is vaskosabb, mint a tyúktojásé, ám ezáltal a sárgája is krémesebb. Nyersen nem fogyasztjuk, bajunk nincs, úgyhogy a népi hiedelmeket egyelőre sikerült elhessegetnünk a fejünk felől.

Futókacsáinkat egy ismerősünk „lordoknak” nevezi, s valóban, ha elindulnak, olyanok, mint a frakkos úriemberek. Gálánsságukról többször is meggyőződtünk már.

Amikor egy náluknál kétszer testesebb magyar kacsapár került hozzánk, a mieink azonnal hangos üdvrivalgással köszöntötték őket, s szabályosan körbevezették az újoncokat a kert minden zugában, elidőzve velük a csicsókabokrok tövében, s meginvitálva őket a kis kerti lubickolóba is.

Egy másik alkalommal a tyúkól billenős ajtaját felejtettük bezárva, így benn rekedtek a csirkék. Mivel reggelente az egész csapat együtt indul el ez etetővályúk felé, betartva persze az erősorrendet, a kacsáink méltatlankodva hápogtak az ajtó előtt, s addig nem tágítottak, míg rá nem jöttünk, mi a bajuk. Ameddig a tyúkok koruknak megfelelően több csapatba verődve, és egymással csak néha-néha keveredve kapirgálnak, addig a kacsáink mindig együtt mozognak. Sőt, a pár hetes korukban érkezett újak felcseperedve azt is kikövetelték maguknak, hogy a többiekkel egy ólban alhassanak: egyszerűen ott hagyták a saját helyüket, s addig ácsorogtak alkonyatkor a másik ajtóban, amíg megértettük az üzenetet.

Ha reggelente ránézek az ólakból a kertbe kiözönlő két és négylábúak alkotta állományra, béke és nyugalom tölt el, miközben azt gondolom, az állataink is békében és nyugalomban éltek.

A nagy testű, tarka kakasnak még eszébe nem jutott bárki betérőt megkergetni, a kacsák a tenyerünkből veszik el a kiásott gilisztát, s a gyimesi racka is csak egyetlen egyszer bökte meg, akkor is meglepően finoman a tomporomat.

Akkor megtanultam, ha mögöttünk van egy méretes kos, nem hajolunk le egy méterrel előtte almáért, s nem kerülünk vele egy szemmagasságba, bármilyen gusztusos is az a gyümölcs. A rangsorszabály az szabály, még egy ilyen földi paradicsomban is.

Forrás: Kistermelők Lapja