– Szakértő, akitől szakvéleményt kértünk, nem tudta meghatározni a lakóház építésének pontos idejét. Valószínűsíti, hogy részben vagy akár teljes egészében a 19. században építették, nem kizárt, hogy már a század közepén – mondta a polgármester. Mint hozzátette, bár nem ez a legrégebbi épület a faluban, de a múltja és a kinézete egyaránt tökéletes választássá tette tájháznak.
– Az elhelyezkedése és a hagyományai egyaránt arról tanúskodnak, hogy a lakói és feltételezhetően építtetői is szegényparasztok, esetleg zsellérek voltak. A ház kiépült az utcavonalra, vele egy vonalban áll a kőből készült kerítés két kő kapuoszloppal, és a kétszárnyú, fából készült nagykapuval. Az építkezésben természetesen hagyományos anyagokat és technikákat használtak. A ház fala sárba rakott kő, átlagos falvastagsága 52–54 centiméter. A lakószoba keresztgerendás, deszkás, felülről letapasztott födémű. Az előtér, a kamra és a konyha deszkamennyezetét lemeszelték. A tetőszerkezet taréjszelemenes technikával készült, a tető nád, aminek a javítása, karbantartása rendszeres munkát ad nekünk.
A tájház létrehozásakor kikérték a keszthelyi Balatoni Múzeum munkatársa, dr. Petánovics Katalin néprajzkutató véleményét a berendezéséről, berendezhetőségéről. Ő úgy nyilatkozott, hogy a házban akkor megtalálható tárgyak, amelyek között régiek és viszonylag újak is voltak, jól szemléltetik egy szegényparaszti család életét, és alkalmasak arra, hogy hűen bemutassák az egykori falusi életet, egészen a közelmúltig.
Zalaszántót kisparaszti gazdálkodás jellemezte, annak ellenére, hogy egykor mezővárosként tartották nyilván.
– Településünk központi helyen volt, mezővárosi ranggal rendelkezett, és az emberek túlnyomó többsége mezőgazdaságból élt. Volt aki zöldségtermesztésből, mások szántóföldet műveltek – gabonát termeltek – és állatokat tartottak, általában vegyesen.
Csakhogy amint telt-múlt az idő, egyre fogyatkoztak a faluban a gazdálkodók. Egyrészt megváltoztak a termelési körülmények, másrészt pedig sokakat vonzott az idegenforgalom. A Balaton és az üdülővárosok közelsége miatt egyre többen helyezkedtek el a vendéglátásban. Azonkívül kialakultak a nagygazdaságok, ma már azok termelik a termények túlnyomó részét. Ma elsősorban a növénytermesztés jellemző Zalaszántón, és bár van néhány állattenyésztő is nálunk, de ők mára ritkaságszámba mennek. A zártkertek művelése is háttérbe szorult, meglehetősen sok a parlagon hagyott terület.
Szerencsére egyre több fiatal akad, akik ha nem is nagy méretekben, de belevágnak a háztáji gazdálkodásba. Ez leginkább azt jelenti, hogy saját maguk vagy a szélesebb család számára termelik az általuk rendszeresen fogyasztott zöldségféléket, amit esetleg napi használatra feldolgoznak.
Dézsi Attila szerint ugyanezért lényeges, hogy a legkisebbek is megismerhessék az egykori paraszti életet, amiben a boldoguláshoz példamutató szorgalmukon és kitartásukon kívül sok jól használható praktikát is generációról generációra továbbadtak az emberek.
– Az utóbbi években azt tapasztaljuk, hogy a fiatalok és a gyerekek többsége nem ismeri a mezőgazdaságot. Nem tudják, hogyan termel, milyen eszközöket kell használni a termeléshez, és hogy mit mikor kell elvégezni. Ennek nyilván az is oka, hogy a legtöbb élelmiszert, mind a frisseket, mind a feldolgozottakat, készen kapják az áruházakban, vagyis nem kényszerülnek rá a termelésre.
Annak idején ez szinte minden családnál így volt. A mostani tájház egykori lakói is gazdálkodtak, a zöldségeket megtermelték maguknak, azonkívül szárnyasokat, tyúkot, kacsát, libát és disznót is tartottak, amiről a ház mögött álló ólak és más melléképületek tanúskodnak. A telek végében kaszáló volt, amin megtermett az állatok etetéséhez szükséges takarmány. Mindezt a kis nyári konyhában dolgozták fel, a kamrában pedig egész évre elegendőt tudtak tárolni belőlük egy kisebb család számára. A zalaszántói tájházban egyébként legfeljebb 4–5 fős család lakhatott.
A sározott padozatú épületbe belépve először egy kis előtérbe érünk, amiből három ajtó nyílik. Balra van az éléskamra, szemben a konyha, jobbra pedig a szoba található.
Vagyis a szoba nem volt zárt, és nem sorakoztak benne egymáson a párnák és a dunnák. Talán az épület mérete miatt is alakult úgy, hogy a család az egész épületet használta, hiszen csak a konyhában nem fértek volna el mindannyian. Így a szobát is folyamatosan használták, tulajdonképpen ott zajlott a családi élet. A berendezés jól mutatja, milyen egyszerűen éltek a lakók. A szobában megtalálhatók a napi használati eszközök, az iratok, vannak fotók, és a falon persze faragott feszület is van. Úgy gondolom, érdemes mindent alaposan átnézni, és közben átgondolni, hogy az egykori élet mennyire különbözik a maitól. Ezt a tájház egész berendezése bizonyítja.
– Ez élővé tette az épületet. A látogatók megtekintették az állattartási körülményeket és megismerhették az azzal kapcsolatos feladatokat. Sajnos ez egyelőre megszűnt, de nem tettünk le róla, hogy újra beindítsuk, csak ehhez külső forrást kell szereznünk. Ugyancsak pályázati forrásból szeretnénk felújításokat végezni az épületen. Ez nagyon fontos, hiszen régi házról van szó, amin mindig akad javítanivaló. Amennyiben sikerül felújítanunk, akkor még több rendezvényt tudunk szervezni a tájházban, és akkor még több embernek tudjuk bemutatni múltunkat, értékeinket. Ez a fő célunk. Azt akarjuk, hogy a zalaszántói tájháznak ne csak múltja, hanem jövője is legyen, és mindent megteszünk érte.