A nagyböjt negyven napja Jézus negyven napos pusztaságban töltött szenvedését jelképezi.
A IV. században a böjt már általános volt a keresztény világban. Az emberek húsvét ünnepére készültek, a keresztségre, és a bűnösök nyilvános nagycsütörtöki feloldozására. Hamvazószerda a VII. században vette kezdetét, ekkor még a böjt nem volt olyan szigorú, mint a XI. században. Volt olyan, aki negyven napon át mindössze negyven alkalommal evett, de az sem volt mindegy, hogy mit vettek magukhoz az emberek.
Halat, zöldséget, gyümölcsöt, tésztát viszont szabadott, de csak zsír nélkül, amely helyettesítésére len- és tökmagolajat használtak.
A böjt szabályainak enyhítése a második vatikáni zsinat után következett be; az egyházi szabályok szerint már nem kellett 40 napon át mindent megvonniuk maguktól a böjtölőknek, csak hamvazószerdára és nagypéntekre írt elő szigorú böjtöt: 18 és 60 év közötti hívek csak háromszor étkezhettek, ebből csak egyszer lakhattak jól.
A lelki „tápláléknak” szintén fontos szerepe volt, középpontba került a bűnbánás. A nagyhét, más nevén a fekete hét (húsvét előtti hét) kifejezetten a bűnbánat ideje volt. Szokás volt Jézus keresése, a Megváltó szobrának elrejtetése, amit az útszéli kereszteknél kerestek. Emellett napjainkig fennáll a nagypénteki és a nagyszombati kálváriára járás, a keresztúti ájtatosság.
A mai napig szokás hamvazószerdán és azt követő vasárnapon a katolikus hívek homlokát megjelölni az előző év virágvasárnapján szentelt barka hamujával a következő jelmondat kíséretében:
A negyven napos böjt közben a hívők természetesen készültek a húsvétra, például kitakarították a házakat (a húsvéti nagytakarítás ma is létező hagyomány). Nagyszombat megjöttével pedig megkezdődhetett a sonka és tojás főzése, hiszen ezen a napon hivatalosan is véget ér a böjt, és el jő húsvét, Jézus feltámadásának ünnepe.