Kaszálás nélkül az ökológiailag értékes gyepek cserjésedni kezdenek.
De nem mindegy, hogy ezeken a gyeptársulásokon mikor végzünk kaszálást. Az ilyen területeken nem a naptár határozza meg a kaszálás idejét, hanem az adott terület aktuális állapota, így a növénytársulásban akár kedvező növények terjedését is el lehet érni.
A legbiodiverzebb ökoszisztémák Magyarországon a közel 300 ezer hektárnyi védett gyepterületen találhatók, amelyet a legeltető állattartás alakított ki. Ezt az állapotot a kaszálással sikerült fenntartani úgy, hogy mindeközben a 19. századtól egyre elterjedtebbé vált az istállózás.
A paraszti világban igen sokféle kaszát készítettek. Ezekkel az eszközökkel (agrártörténelmi források szerint) egy kaszás egy nap alatt maximum fél hektárt tudott lekaszálni.
Általában 8-15 fős kaszás csapatok dolgoztak, de még így is, az egybefüggő legelőkön kis lépésekben haladva sokszor egy hónapig is eltartott a kézi betakarítás. A mozaikossá vált tájban voltak frissen kaszált, le nem kaszált, illetve különböző korú újrasarjadt területek, így az állatok nem vesztették el élőhelyeiket, a növények magot érlelhettek, és a gyep természetes úton megújulhatott, ezáltal rendkívüli biodiverzitás jött létre.
Ennek eredménye lett a napjainkban látott homogén szántóföldi vidék, amit voltaképpen biodiverzitás-sivatagnak is nevezhetnénk.
Bár a kézi kaszálás a leginkább természetbarátabb területhasználati „technológia”, ma már alig akad olyan ember, akinek megfelelő tudása és kitartása lenne heteken át kaszálni. Ezért gépekkel próbálják imitálni a hagyományos betakarítást a természetvédelmi területeken, ökogazdaságokban és a városi réteken is.
