A Chehrābād sóbányáról korábban is ismert volt, hogy a szerves anyagokat képes jó állapotban megőrizni. A sóban gazdag környezet gyorsan elvonja a nedvességet a tetemekből. Ezzel lehetővé teszi, hogy a lágyszövetek – melyek egyébként gyorsan lebomlanak – mumifikálódjanak, így őrizve meg az állati és emberi maradványokat is.
A dublini Trinity College genetikusai által vezetett kutató csoportnak sikerült DNS-t kivonni a sóbányában talált mumifikálódott juh lábának bőréből. Normál esetben egy ilyen idős leletnél a genetikai anyag erősen sérült és töredezett, azonban a most kinyert DNS kivételesen jó állapotúnak mondható. Ennek oka vélhetően a sóbányában uralkodó kivételes körülményeknek köszönhető.
Az így nyert genetikai anyagot összevetették a modern juhfajták genetikájával. Arra voltak kíváncsiak, hogy a megtalált példány gyapjas volt-e, illetve rendelkezett-e zsírfarokkal. A vadjuh félék – mint az ázsiai muflon – „normál” bundát növesztenek, mely hosszú, vastag szálú felszőrből és lágyabb pehelyszőrből áll. A legtöbb háziasított birka csak pehelyszőrrel rendelkezik, ez a gyapjú. A zsírfarok az ázsiai és afrikai juhfajtáknál gyakori. Egyrészt gasztronómiai okokból, másrészt az ilyen fajták könnyebben alkalmazkodnak a száraz éghajlathoz.
A szőrszálakat elektronmikroszkópos vizsgálata is azt igazolta, hogy az ősi birka vagy normál bundával rendelkezett, vagy úgynevezett durvagyapjas fajta lehetett. A zsírfarok jelenlétét azonban kimutatták. Az állat feltárt tulajdonságai alapján nagyon hasonló lehetett az Iránban ma is tenyésztett zsírfarkú birkákhoz.
A szakértők ennek tudatában úgy vélik, hogy 1600 évvel ezelőtt az ősi iráni emberek kifejezetten a húsáért tenyésztették a juhokat, és meglehetősen fejlett állattartási gyakorlattal rendelkezhettek.