Az egészséges, vegyszerektől mentes, biztonságos élelmiszerek előállítása ma már alapvető követelmény.
A szőlőtermesztés a nagyüzemi korszaktól kezdődően az igen intenzíven művelt, erős vegyszerezést igénylő, talajt erodáló, környezetet szennyező termesztési módok közé tartozott. Erre magyarázatot adott a kórokozók (peronoszpóra, lisztharmat és szürkerothadás) és a kártevők (szőlőmolyok, atkák) elleni folyamatos védekezés.
A vegyszeres védekezés uralkodóvá vált, háttérbe szorultak az egyéb (agrotechnikai, fizikai és biológiai) védekezési eljárások. A túlzott műtrágyázás nemcsak a talaj állapotát rombolta, hanem az élővizekbe lemosódva algásodást okozott, azonkívül a haszonnövény sejtjeiben is olyan változásokat eredményezett, ami növelte a fogékonyságot. Mindeközben a hasznos élő szervezeteket figyelmen kívül hagyták, pontosabban nem ismerték őket, és a tudomány sem fordított elég figyelmet a kutatásukra.
Hazánkban az elmúlt két évtizedben a kertészeti növényeket károsító fitofág atkák elleni védelem kutatásán belül előtérbe került a biológiai védekezés lehetőségének vizsgálata. Az ökológiai termesztésben felértékelődik a ragadozó állatfajok korlátozó szerepe, és olykor betelepítésükre is sor kerülhet. A predátorok betelepítése költséges eljárás és sikeressége nagyban függ a betelepített faj alkalmazkodóképességétől, ezért sokszor célravezetőbbnek tűnik a meglévő helyi hasznos élőlények kímélése.
Magyarországon a szőlőt károsító atkák közül elsősorban a szőlő-levélatka (Calepitrimerus vitis), szőlő-gubacsatka (Eriophyes vitis), piros gyümölcsfa-takácsatka (Panonychus ulmi) és a közönséges takácsatka (Tetranychus urticae) jelenlétével kell számolni. Különböző ültetvényekben a növényvédelmi technológiától és az állományklímától függően, a fajok előfordulási aránya változó lehet. A szőlőültetvényekben kialakult ismétlődő atkakártétel következtében az érdeklődés középpontjába kerültek a kártevők tevékenységét korlátozó ragadozó atkák.
A kártevő atkapopulációk ragadozó atkákkal történő szabályozásának előnye, hogy csökken az akaricides kezelések száma, nem alakul ki rezisztencia, a környezet peszticidterhelése jelentősen csökkenthető.
Egy természetes ellenség hatékony működésének a következő feltételei vannak:
- a ragadozó fajnak meg kell telepednie az adott ültetvényben röviddel betelepítése után,
- tolerálnia kell a különböző növényvédő szereket,
- a megcélzott kártevő populációdinamikáját hatékonyan kell szabályoznia,
- szét kell terjednie a kártevő által fertőzött területen, és adott esetben a fitofág atkák populációit meghaladóan kell szaporodnia,
- sikeresen át kell telelnie, hogy a következő évben ismét vissza tudja szorítani a kártevőt.
Ezeknek a feltételeknek a világszerte elterjedt és hazánkban is élő Typhlodromus pyri ragadozó atka teljesen megfelel, mert gyors a fejlődése, jó a túlélő képessége és szaporodása alacsony prédaegyedszám mellett is, mert pollennel is táplálkozik, valamint szétterjedése az ültetvényen belül követi a kártevő atkák vándorlását. A Typhlodromus pyri a legalkalmasabb faj az áttelepítés szempontjából. Nem érzékeny a környezeti feltételekre (páratartalom, hőmérséklet), jól bírja a nagyobb fagyokat.
A természetes betelepedés mértéke jelentősen függ attól, hogy a környező növényzetben mekkora az atkasűrűség. Az ültetvényeket körülvevő erdősávokban a ragadozó atkák képesek elszaporodni, hatásuk azonban csak kis távolságra terjed ki.
A biológiai védekezés legnagyobb problémája a kritikus ragadozó/zsákmány arányt jellemző küszöbértékek meghatározása. Ez az arány jelentősen változik a vegetáció ideje alatt a klíma és a termesztési feltételek függvényében (fajta, vegyszeres kezelések, trágyázás). A rendszer akkor működik optimálisan, ha elegendő a ragadozó atkák népessége, ami két ragadozó atkát jelent levelenként. Ha levelenként átlagosan 1-3 ragadozó egyed található, elhagyható az atkák elleni védekezés, és ezáltal a biológiai védekezés kerülhet előtérbe a hasznos egyedek táplálkozása következtében.
Ökológiai kiegyenlítő sávnak nevezzük azokat a területeket, ahol cserjecsoportok élnek, amelyek semmilyen vegyszeres kezelésben nem részesülhetnek és leégetésük is tilos, valamint árkok, patakpartok, kőfalak fordulnak elő.
A szőlőtábla közelébe telepített növények szintén lehetőséget adnak a ragadozó atkák pollennel történő ellátására kártevő atkák hiányában.
Megfelelő odafigyeléssel, szakmai hozzáértéssel tehát az ültetvényekben kialakíthatók azok a körülmények, amelyek elősegítik a számunkra hasznos élő szervezetek felszaporodását. Ehhez a ragadozó atkafajok olyan biológiai alapot jelentenek a szőlőtermesztők számára, ami lehetővé teszi a kártevő atkák elleni biológiai növényvédelem kialakítását, a növényvédő szerek helyes megválasztása esetén.
Ragadozó atkák betelepítéseZöld hajtással: Ragadozó atkával jól ellátott ültetvényekből zöld hajtásokat (júniustól augusztusig) lehet szedni és a fogadó szőlőültetvény minden 5. tőkéjére ráhelyezni (hátránya, hogy a levelekkel együtt bevihetők a nemkívánatos kártevők is). Idősebb tőkerésszel: Az idősebb tőkerészekkel a téli metszés alkalmával is át lehet vinni a ragadozó atkákat. Filcövvel: A filccsíkot augusztus végén, szeptember elején, azaz még az atkák telelőre vonulása előtt a donorültetvény tőketörzseire tesszük rá, télen leszedjük és a fogadó tőkékre telepítjük át. A ragadozó atkákat március közepéig át kell telepíteni az új ültetvénybe. A természetes körülmények között élő egyedek betelepítése olcsóbb a környező erdőkből, de ezek nagyon érzékenyek a növényvédő szerekre. |
