0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 29.

Hogy engesztel ki?

A kékbegy csivitelő pittyogása és a sűrűvé lett múlt – kollégánk havi rendszerességgel jelentkezik egy-egy szórakoztató elgondolkodtatóval. Kísérletezik, hátha életre tud kelteni egy rég elfeledett újságírói műfajt, a tárcanovellát.

Mindig a kékbegy hangja jut eszembe, mikor a múltba vetem magam. Nem temetkezem belé, csak átutazóként járom sűrűjét. Mert sűrű; legalábbis sűrűvé lett. Lankás tópart, vízre hajoló fűz, s annak a tetején csivitelő pittyogás. Én a padon ülök, kíséreltet teszek, rájönni a lárma forrása. Apró, szürke hátú madár, mellén kék folttal, közepe vörös pont. A természet esztétikuma ez a parányi tünemény.

A reggel épp akkor fakadt ki harsogva a hajnalból. Aztán ő beültetett a csónakba, majdan én, mint első tiszt, elkötöttem a ladikot. Kifutottunk. Ahogy én is mostanra az idővel. Pedig akkor ott minden volt, csak elmúlás nem. És nézd mivé lett. Habzó csíkot húztunk magunk után, morajló dúst, hullámverést, mi elhalt a folyó oldalán. Bakcsó, szürke gém, bölömbika hevenyészett a sűrű nád rejtekén, mögöttük szép szál égeresek fogták közre a vizet.

Ő tudta hova kell menni. Mindig tudta. A második mellékágnál jobbra, a bedőlt fűz után kicsivel – ott sok a csuka. Mint rutinos tengeri medvék, ő kormányzott, befarolt, én a tatnál leengedtem a vasmacskát.

Katonákat vágott az ülődeszkán, rúd szalámit kínált hozzá, öblítőnek kakaót. Récék somfordáltak el a csónak mellett, mikor is volt? Kopott naptár, sárga idő, elmúlt rég.

Jártunk bozótba, terelni, várni. Télvíz idején kereplőmmel sétáltam a nálam fél fejjel magasabb gazosban. Csenderesben bóklásztam, mikor nem volt meg a disznó a rálövés helyén. Zsigerelésnél lábat fogtam, azt mondta ez szükséges a férfivá váláshoz. Nekem sem kellett több, fogtam hát a lábat.

Cigarettafüstben ittam almalevelemet, amíg ő a pultos nővel diskurált. Semmi tét, inkább a flört iskolapéldája. Öreg bútordarabok támasztották minden irányba a falakat, harsány és szótlan egyveleg vett körül, de valahogy romlott volt. Érezni lehetett a tekintetükben. Rajta is…

Ó, mennyi makett, puzzle és festés. A pepecselés és aprólékosság nagymestere. Azt tudta. Parányi ujjaimmal fogtam az ecsetet, s kényem-kedvemnek eleget téve tettem, amit akkor művészetem diktált. Kaptam a kezemre!

Sosem vert, csak a szavaival. De azoktól féltem, és jobban fájt, mint bármekkora ütés. Mint eredendően mérnökember, elkerülhetetlenül erőltette a számmisztika varázslatos világát, ami számomra épp annyira volt idegen, mint őneki a család.

Ha most jellemezni kellene, azt mondanám: a magányos farkas. De talán, csak egy elveszett lélek, akit útvesztőkbe csalt a sikerrel járó naivitás. Nem tudom, de azt igen, hogy szerelmes volt. Belém és az italba. Mi voltunk neki. Később kiderült melyikünket szerette jobban.

Família hotel, Balatonboglár. Az üdülő parti kövein ücsörögve spiccbotommal, pirospaprikába gyúrt kenyérbéllel a horgomon, megfogtam életem első halát. Aznap este másodmagammal fogtunk annyit, hogy az egész üdülőt jóllakathattuk volna.

Robogón robogtunk kisutcákat szelve. Megtanított irányítani, csak ő mindeközben elvesztette önmaga felett az irányítást. Egy délután megálltunk az egyik utcában. Leállította a motort, felém fordult. Éreztem, hogy olyat akar mondani, amire még ő sem áll készen. Nemigen láttam félni, akkor szemében mégis megtompult az élet fénye. Azt kérdezte, szeretni fogom, ha ő nem lesz. Nem értettem. Vagy nem akartam érteni. Azt feleltem, ő mindig itt lesz nekem. Megszorította apró praclim, leejtette fejét, és olyat láttam, amit még őtőle sohasem. Sírt. Zokogott. Azt hiszem, ott döbbent rá hova jutott. Soha nem beszéltünk erről többé.

Elemiből való elballagásomon úgy bandukoltam, akár egy gebe szamár. Nem tudott eljönni, mondták. Napokkal később hívnak, hogy kórházba került. Gyenge az idegrendszerem, ezt jól tettetem, akkor azonban nem tudtam.

Kókadtan fekszik a kórházi ágyon, vidám, igaz kissé sárgásan sápadt, de hát a kórházi koszt… tudjuk. Megborzolta fejem, leültetett maga mellé. Kórház szaga volt, utólag rájöttem az nem kórházszag.

Négy nap múlva jöttem látogatóba ismét. Aludt. Nem volt szívem felébreszteni, tudtam, az alvás a mindene. Mikor felálltam, székem nyikorgása keltette fel. Rám nézett bőrözött koponyájával. Képtelen volt beszélni, csak magához intett, arra volt ereje. Kérdeztem, hogy van, de ő csak ingatta a fejét. Hosszasan nézett, opálos, üres szemekkel, amik álmatlan estéimen szürkülnek elő a sötétből. Nyitotta száját, de szó nem hagyta el azt. Tudni akartam, miben lehetek segítéségre. Nem reagált. Akkora már nem láttam semmit. Mindent elmosott a könny, utólag ezt köszönöm is magamnak. Megsimította kézfejemet és lehunyta a szemét.

Első csörrenésre felvettem a telefont. Egy idegen hang szólt bele, ettől felálltam a kanapéról. Nem szóltam, aztán kinyomtam. Lassan visszaültem a kanapéra. Leeresztettem mindkét kezem, mint két élettelen rongyot.

Búcsúzni kellett, de nem volt mit kisírnom. Körülöttem mindenki engem figyelt, hogy én miképpen érzem az érezhetetlent, és hogyan dolgozom fel a feldolgozhatatlant. Nem értettem, hisz’ nem történt semmi. Ez csak átmenet, rövidke utazás. Kissé haragudtam rá, hogy engem nem vitt magával, de tudtam, ha visszajön, kiengesztel. Nem engesztelt ki. Nem jött vissza.

Forrás: magyarmezogazdasag.hu